Elrejtetten

Ige: „Dávid tanítókölteménye. Imádság abból az időből, amikor a barlangban volt. Hozzád kiáltok, Uram, és ezt mondom: Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén. Figyelj esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Ments meg üldözőimtől, mert hatalmasabbak nálam! Hozz ki engem a börtönből, hogy magasztalhassam nevedet! Körém sereglenek majd az igazak, amikor jót teszel velem.”

(142. Zsoltár, 1+6–8)

Wass Albert az Elvásik a veres csillag című regényében egy Brassó környéki székely falu életét mutatja be az 1950-es évek emberpróbáló történésein keresztül. Tánczos Csuda Mózsi, a vadőr a hegyeket és az erdőket szolgálta az öreg gróf úr idejében, s hozzájuk igyekezett hű maradni a Moszkvából küldött komisszár parancsnoksága alatt is. Székely furfanggal irányítgatta családja szekerét az „új időkben” is, de azért volt egy hely, a Baj hegy, ahova családját meg jószágát fölmenekítette a havasok oltalmába, ha lent az emberek közt nem volt elég biztonságos a lét. A csallóközi ember hajdan a portyázó török elől hegyek híján a nádas csak általa ismert ingoványába menekült. A megbántott gyermek a ház valamelyik kuckójába húzódik vissza, hogy ápolgassa szíve fájdalmát. Ám mire felnövünk, legtöbbször elveszítjük ezt a rejtekhelyet, mert maroktelefonunkon keresztül vagy száz egyéb módon utolérnek, s mi ott maradunk kiszolgáltatottan, oltalom nélkül.

A fönt idézett bibliai versekben Dávid barlangban imádkozik. Nem valami szentély volt ott, nem is kirándulni vagy új helyeket fölfedezni ment oda. Dávid menekült akkori ura, az aktuális király, Saul elől. Hiába volt veje a királynak, hiába volt sikeres hadvezére, mégis az életét mentette. Talán éppen ezek miatt a sikerei miatt lett rá Saul oly éktelenül féltékeny, hogy meg akarta ölni. Dávid pedig menekültében többször is rejtezett barlangokban. Vajon nem lett volna más megoldás számára, mint ez a megalázó menekülés?

Elsőként mindjárt kínálkozik az erő pozíciójából fakadó megoldás. Bár Saul volt a király, de Dávid volt a hadseregparancsnok, aki diadalt diadalra halmozott. Lovat adhatott volna alá a nép éneke is, amely a csatából hazatérőket úgy fogadta, hogy az ellenségből „Saul megölt ezer embert, Dávid meg tízezer embert”. (1Sám. 18,7) Nem Dávid lett volna az első sem az utolsó, aki úgy szerzett volna királyságot magának, hogy meggyöngült elődjét mindenestül kiirtotta volna. Az ilyen nagytakarítás a mai politika számára sem ismeretlen. De ezzel egy olyan szellemet engedett volna ki a palackból, amely végig kísértette volna, és hasonló sorsot irányzott volna neki is elő. Itt is megállnak Jézus szavai: „Amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek.” (Máté 7,2)

A másik logikusnak kínálkozó megoldás is zsákutcának bizonyult Dávid számára, hogy Saul ellenségeinél, konkrétan a filiszteus (palesztin?) Ákisnál, Gát királyánál keressen menedéket, és neki kínálja fel értékes szolgálatait. Az aljas szolgalelkűség, amely egy kis koncért minden hatalmat kiszolgál, végül mind a hatalomtól, mind a néptől megvetett örökös szolga marad.

Egy harmadik lehetőség is kínálkozott Dávidnak, amit ma talán úgy mondanánk, hogy „jókor lenni jó helyen”. Ez önmagában nem bűn, hisz legtöbbször nem is tehet róla az ember. Ám a kínálkozó lehetőséget embertelenül és főleg istentelenül kihasználni – ez már más ítélet alá esik. Dávidnak ez éppen a barlangban kínálkozott. Ő embereivel a belső zugokban rejtezett, amikor Saul betért szükségét végezni. Barátai is azt mondták, itt a soha vissza nem térő alkalom. Dávid mégis azt mondta: „Az Úr tegyen igazságot köztünk! Gonoszoktól gonoszság ered, de én nem emelek rád kezet.” (1Sám. 24,14)

Dávidban más lélek volt. Nem a barlang volt a fő menhelye. Ezért tudott ott is úgy imádkozni: „Te vagy oltalmam, te vagy osztályrészem az élők földjén...” Jöhetnek még ránk is emberpróbáló idők. Legyen bennünk is dávidi lelkület. Ha kell, tudjunk visszahúzódni barlangjainkba, ahol imádkozhatunk. Ám a menedék, az oltalom egyedül az Úr Jézus golgotai áldozatában adatik számunkra is.

A szerző református lelkész