Éljen a király?

Ige: „Összegyűltek Izrael vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás! Sámuel azonban rosszallotta. ... Az Úr pedig ezt mondta Sámuelnek: Hallgass a nép szavára mindenben, amit mondanak, mert nem téged vetettek meg, hanem engem vetettek meg, hogy ne legyek a királyuk. Veled is ugyanúgy cselekszenek, ahogyan velem cselekedtek.” (1Sámuel 8,4-8)

A Fiatal Reformátusok Szövetsége, a FIRESZ, remek ifjúsági és gyermektáborokat szokott rendezni. A 90-es évek elején fölszabadultabb légkörben én is több ilyen alkalmon vettem részt. Az egyik alkalommal Pálhegyi Ferenc pszichológus tartott előadásokat, s ezek egyikén tett egy nagyon érdekes kijelentést: „A korszellem az ördög aktuális akarata.” Új időknek új szeleitől megérintve kezdetben kétkedve fogadtuk a mondást. De aztán rájöttünk, hogy itt nem a történelemformáló Isten nagy beavatkozásai értendők, hanem sokkal inkább az újszerűnek ható, divatokat diktáló, trendi dolgokról van szó. Abban mutatkozik meg leginkább sátáni volta, hogy mindig valamilyen isteni rendet, törvényt megkérdőjelezve vagy éppen tagadva próbál valami forradalmian új és modern képében tetszelegni.

Ezek a kísértések Izrael népének történetében is nyomon követhetők. Iskolapéldaként hozható fel az Igénkben idézett esemény. Az ígéret földjének elfoglalása után, a bírák korának végén vagyunk, egy bő ezer évvel Krisztus előtt. Még elevenen él a nép tudatában az Egyiptomból való szabadulás csodája, a pusztai vándorlás során tapasztalt isteni segítség, ami testnek a mannában adatott, a léleknek a törvény és a szövetségkötés által. Nemcsak Izrael fiai, hanem a környező népek fiai is látták és emlékeztek az ĺgéret földjének elfoglalására, Jerikó falainak leomlására. Ha eltévedtek volna vagy megfeledkeztek volna Isten csodáiról, az Úr idejében küldött bírákat, akik által megszabadította, visszavezette őket. Ám soha nem volt kétséges, hogy a szabadító maga az Úristen, aki embereken keresztül cselekszik. Sámuel volt az utolsó a bírák sorában. Mikor megöregedett, az utána jövő nemzedék a környező népek szokásaihoz kívánt alkalmazkodni. S mert ott királyok uralkodtak, Izrael fiai is királyt kívántak maguknak. Laikus szemmel azt gondolhatnánk, hogy csupán megnevezésbeli különbségről van szó. Hisz a bíra mondta ki a döntő szót az igazságszolgáltatásukban, ő vezette háború idején a népet a csatába, és egyáltalán: a nép vezetőjének tekintették. A királyi méltóság által ezek a tisztek csak megerősödnének. De a bíra nem a maga nevében cselekedett, nem élet és halál felett rendelkező despota uralkodó volt. A bíra nem a nép által választott, hanem az Istentől szabadítóul küldetett. Nem a maga akaratából, hanem isteni megbízásból cselekedett. Ezzel szemben a király az isteni rangot magának fenntartó, istenként tetszelgő, abszolút hatalommal rendelkező uralkodó. Izraelben Istent tekintették királynak, de mégis az ördögi korszellemnek engedve ennek mondtak ellent. Hiába figyelmezteti Sámuel prófétaként ennek veszélyeire a népet, ők csökönyösen azt mondják: „mégis legyen királyunk”. Saul királlyal megkezdődik a szomorú tapasztalások sora. Isten ellenben a rosszból is tud jót formálni, és szeretetből, kegyelemből ad szíve szerint királyt is. Dáviddal kezdődik ez az ígéret, s a dávidi király Krisztus Jézusban teljesedik be.

Semmi sem jellemzőbb az ördögi cselszövésre, mint az, hogy amikor Pilátus Jézus szabadon bocsátását kínálja fel, mondva: Akarjátok-e, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát? A főpapok azt válaszolják: „Nem királyunk van, hanem császárunk!” (János 19,15). Ez a szellemiség mindmáig elénk tolakszik. Elutasítva vagy pótszerekkel helyettesítve az Istentől adott dolgokat. Minek a házasságkötés ceremóniája, hiszen együtt is élhetünk? Feláldozzam a karrieremet egy esetleges gyermekáldás miatt? A pillanatnyi jólétünkért mért ne áldozhatnánk fel természeti környezetünket, a Földet? ... „Szeretteim ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e...”(1 János 4,1)

A szerző református lelkész