Elgyötört test, megtépett ruha

A munkások, a tengerészek, a bevándorlók, a csavargók, a koldusok, a bűnözők, a faji, etnikai kisebbségek, a galerikbe verődő fiatalok kultúrája sok műfajt ölelt fel: a közösségi lét rítusait, a tolvajnyelv, az argó változatait, folklórműfajokat (viccek, sztorik, dalok, legendák), az előadó művészet zenei változatait, amelyeket hamar felfedezett és kiaknázott a városi kommerszkultúra. S hogy visszakanyarodjunk gondolatmenetünkhöz, e szubkultúrák egyik legjellegzetesebb médiuma, megnyilvánulási formája a test lett – a gesztusok, a hajviseletek, a sebhelyek, a tetoválások, a különös vagy riasztó öltözetek hordozója.

A felemelkedni vágyó munkásfiatalok hivalkodóan színes és rafinált parádét rendeztek a szubkultúra hagyományos viseleti szimbólumaiból. A városi alvilág színterein az értelmiségiek jelenítették meg a szakadtabb, a Marlon Brando-féle stílust. A beatnikek, Allan Ginsberg és William Burroughs követői, a modern civilizációnak hátat fordító kulturális gerillák koszos lábbal, tépett farmerben, kábítószertől tántorogva, hányásban ébredve próbálták átvészelni az ötvenes évek egydimenzióssá tevő világát.

A beat-írók lázadása tömeghatású lett. A dühöngő ifjúság megjelent a filmen, az irodalomban, a koncerteken, széttörte berendezést, és üvöltéseiből rockzenei kasszasiker lett. A fehérgalléros, öltönyös felnőtt-társadalommal szemben a fiatalok új életérzésének a szimbóluma a feltűrt ujjú, kigombolt flaneling és a kopott, tépett farmernadrág lett.

A fiatalok tömegei mellett azonban a szubkultúrák tovább éltek és megőrizték sajátos arculatukat. Az egyik oldalon a férfias rockerek, bőrdzseki és a Harley Davidson, a láncban és boxerben kifejeződő brutalitás szimbólumai, a másikon pedig az orkánkabátban zizegő, mopeden pöfögő modernség, a cinikus kacsintással egyszerre követett és kicsúfolt divat. Az egyiknek lakkozva és kunkorítva volt a haja, a másiknak előre fésülve.

Az 1967-ben berobbanó hippi stílus megint csak furcsa keverék volt. A középosztály jólszituált csemetéi elfogadták és optimista vidámsággal dicsőítették a természetes testiséget. Kivonultak a civilizációból, eldobálták karóráikat – autóba csak autóstop ürügyén ültek. A jólfésültség helyett a loboncos haj, a tisztaság helyett a test szagának kultuszát választották, de az igazi csavargók szaga bizonyára facsarta az orrukat. A szégyenlősség helyett az ideológiai szigorral megkövetelt meztelenségre szavaztak, szexuális forradalmat hirdettek, de a szabadságban volt valami erőlködés. A hetvenes évekre a hippik optimista testkultusza egy sokkal elkínzottabb testkultúrává változott. Jöttek ismét az új undokok, például a skinheadek. Rövidre vágták hajukat, ismét stigmaként viselték a ruhát – kockás flaneling, cúgos cipő, nadrágtartó, marcona külső. Semmi esztétika, enyhén fasiszta agresszivitás. Az ismert formában szálltak szembe a hippik optimista életszemléletével. A hetvenes évek elején ismét előbújtak a rockerek. Sebhelyek, tetoválás, össze-vissza szabdalt, láncokkal, drótokkal öszszeeszkábált bőrruha. Sebesség, verekedés; emlékezzünk az altamonti Rolling Stones-koncertre, amikor a Hells Angels látványosan a színre lépett – Woodstock utópiáját lerombolandó.

Warhol testtel kapcsolatos elképzeléseit a hetvenes évek elején leginkább David Bowie pályafutása valósította meg. Bowie fizikai megtestesülése lett a maga kitalálta játékos figuráknak. Vörösre festett haja, transzvesztita-androgün ruhái, színpadon imitált szexuális aktusai messze túlmentek az előadó-művészet szokásos színpadi szerepein. A test halálkomoly megváltoztatásával pecsételték meg az ironikus szerepválasztást, amit azután provokatív módon újra és újra lecseréltek.

Az egyre súlyosabb feszültségeket hordozó ellenkultúra sztárjai gyakran próbáltak saját testük rombolásával további decibeleket adni üvöltéseiknek. A rockzene mártírjainak első csoportja – Brian Jones, Jimmy Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison – még féktelen meggondolatlansággal tették ezt. A hetvenes évek derekán fellépő agresszívebb zenei irányzatok képviselői már tudatosan törekedtek az önpusztításra: Patty Smith egyszer leugrott egy emelvényről, és majdnem eltörte a gerincét, Iggy Pop belerontott egy hangfalba és majdnem halálos áramütés érte. Ugyanez a tendencia teljesedett ki az 1976–1977-ben jelentkező punk-mozgalomban.

A punk öltözködési rendszer demonstratív módon egyszerre köpte arcul a fehérgallérosok és a virággyerekek egyként középosztálybelinek tartott életstílusát. Az ellenkultúra egzotikus-indiai szépségével szemben szürke-fekete szemeteszsákokat húztak fel, gyöngy helyett WC-láncokat és lefolyódugókat aggattak magukra, szado-mazo boltok lyukas melltartóiban, lecipzárolható bőrsisakjaiban, bilincseiben pompáztak. A szeretettel szemben a gyűlöletet hirdették, horogkeresztet rajzoltak magukra és fasiszta karszalagot kötöttek fel. Az emancipációval, a szexuális forradalommal szemben a fiú kutyapórázon vezette a provokatívan állatias allűröket mutató lányt. Zombie-esztétika, morbid tetszelgés a riasztó jelek használatában, és megint csak a testbe, húsba vágó dolgok. A cakkosra tépett, zöldre-lilára festett haj, az irokézfrizura a punkidentitás eltüntethetetlen vállalásának volt a jele. A biztosítótű, a fülbe, orrba, szájba lyukasztott karikák, láncok, a tetova új divatja támasztotta alá a meghökkentő cifrasággal ronggyá gyötört, eldeformált, szerteszaggatott ruhák esztétikumát. S ennek persze további súlyt adtak a beszélő nevű sztárok, együttesek: Sex Pistols, Clash, Stranglers, Siouxie and the Banshees. A fotósok találóan a Kanálisban (In the Gutter) címmel mutatták be ezt a színes poklot a nagyközönségnek, s a divattervezők persze rögtön koppintani kezdték az ötleteket. Tulajdonképp a punkok váltották valóra Andy Warhol kezdeményezését, ők emelték ténylegesen a művészet világába a szubkultúra viseleti, viselkedési stílusait. (kg, he)