Egy „várfoglalás” emlékére

Mert csak pár héttel később, 1952. július 4-én ismét Pozsonyban, de már a vár (!) szabadtéri színpadán 7-8 ezer néző előtt rendezett nagy sikerű kultúrműsort – annak reményében, hogy hamarosan megalakíthatja 120 tagú népi együttesét. Mind a gálaest, mind a „várfoglalás” szakmai stratégái a Csemadok akkoriban még fiatal szakelőadói: Ág Tibor és Takács András voltak. A szlovákiai magyar néptáncmozgalom máig jó tartású spiritusz rektora, sok-sok növendékének, ismerősének Bandi bácsija a 92. életévét tapossa.

Kedves Bandi, csipkelődő gömöri humorodra utalva, a pozsonyi várdomb egykori amfiteátrumában kétszer: tehát először és utoljára 1952-ben volt saját ihletésből építkező Csemadok-műsor. Ha behunyod a szemed, megjelennek előtted ama éppen hetven évvel ezelőtti nap reminiszcenciái?

Meg. És nemcsak hogy fel-felidéződnek bennem annak a kitörölhetetlen napnak az emlékei, hanem némelykor tudatosan gondolok is rájuk. Hiszen az egy továbbélést segítő konkrét emlék. Az az esemény lényegében kultúrmisszió volt, amikor a Beneš-dekrétumok okozta elnémítás után először mert nagy tömeg, széles körű nyilvánosság elé állni az akkoriban hároméves Csemadok. Felmutatni itt a magyar kultúrát!

Ötvenkettőben hogyan sikerült Pozsonyban ekkora közönséget toborozni és pont ebbe, a felvidéki magyar szemmel szinte szakrális környezetbe?

Egyrészt a pozsonyi magyarság lélekszáma volt még jelentősen nagyobb, mint manapság. Másrészt a Csemadok szívvel-lélekkel készült erre a rendezvényre. Akkori dolgozói napokon át reggeltől estig járták Pozsony elővárosi környékét. Főrévet, Vereknyét, Pozsonypüspökit, Ligetfalut, a felső-csallóközi településeket is, hiszen bizonyítani akartuk: az itteni magyarságnak van olyan hagyománykultúrája, amely megérdemli a figyelmet és azt, hogy saját népi együttest alakíthasson. A közönség pedig az első hívó szóra eljött az amfiteátrumba.

Kurázsiból vagy akarásból kellett több a példátlan rendezvény összehozásához?

Annak gondolatát és célját kellett megérteni. Akik nem érték meg azt a komisz kort, talán nehezebben értik meg, hogy 1945-től három-négy éven át nyilvános helyen minden magyar szó elnémult. És akkor egyszerre csak Pozsonyban, a szlovák országrész fővárosában és éppen a várban tömegrendezvényt hirdet a Csemadok! Ez nem csak egy szabadtéri gálaműsor volt. Ez kifelé üzenet volt, hogy a hosszas hallgatás után igenis, itt vagyunk. Befelé, a saját sorainkba pedig azt sugallta, megvan hozzá az erőnk, hogy a nyomasztó évek ellenére is képesek legyünk önmagunkból építkezve megmutatni népi hagyományaink, kultúránk gazdagságát.

Egy ekkora durranás után miért kellett mégis egy teljes évet várni a Népes, tehát a kívánt népi együttes létrejöttére?

Részünkről a szándék meg az akarat már a várkerti rendezvény előtt megvolt, amelyen egyébként magas rangú politikai reprezentáció is megjelent. Nyilván meddő gesztust téve ezzel. A szakmai légkör viszont épp hogy segíthette volna a mi együttesünk mielőbbi létrejöttét, hiszen pont azokban az időkben alakultak a máig fennálló állami szlovák együttesek. Így a SĽUK, a Nálepka kapitány nevét viselő katonai művészegyüttes, majd a Lúčnica is. Természetesen, a Csemadokban nekünk szintén megvoltak a kész kidolgozott tervezeteink. Visszanézve ma sem tudok mást mondani, mint hogy az illetékes politikai szervek egyszerűen nem kívánták „elkapkodni” a beleegyezésüket. Megijedtek annak gondolatától, hogy az 1952 őszén Komáromban megalakult Magyar Területi Színházzal szinte egyidejűleg magyar népi együttes is létrejöjjön. És tartottak attól is, hogy a papíron meglevő jogegyenlőséget nagyvonalúan és minden tekintetben a gyakorlatban is demonstrálják. Ezért alakult meg a Népes, tehát a Magyar Népművészeti Együttes csak 1953-ban.

Hogy azután a hatalom 1955 januárjában egyetlen tollvonással megszüntesse. Erre válaszlépésképpen ötvenöt őszén a Pozsonyban tanuló egyetemisták és főiskolások önerőből megalakították a ma már ritkán emlegetett Magyar Főiskolások Művészegyüttesét!

Igen, lényegében truccból, a Népest pótlandó. Ők rádöbbentek arra, mekkora hiba lenne veszni hagyni az előző öt-hat esztendő láthatóan szép eredményeit, bizonyítható közösségi kisugárzását. Eredetileg a Csemadokot akarták meggyőzni, hogy az vegye őket a szárnya alá, mert a szerveződésükben minden segítséget meg is kaptak tőle. A Csemadok volt viszont annyira előrelátó és bátor – mert jól tudta, mi történt a Népessel –, hogy a „gazda” iránti kérelemre nemet mondjon. Ehelyett azt ajánlotta, fenntartóként igyekezzenek állami intézményként az egykori Csehszlovák Ifjúsági Szövetséghez tartozni, amelynek szlovákiai központjában akkor már létezett magyar tagozat. Ennek fejleménye lett, hogy ez a kitartó és több művészeti ágban bizonyítani képes gárda 1957 júliusában és a CSISZ pártfogása alá kerülve, Ifjú Szivek néven félhivatásos magyar népművészeti együttessé vált.

Ugorva az időben, az Ifjú Szivek ma már nemzetközileg is fogalmat jelentő hivatásos táncszínház, míg a folklórhagyományok tradicionális őrzését, a népi táncmozgalmat országosan teljesen más körülmények jellemzik. Egy felvetés azonban elkerülhetetlen: a te szakmai múltaddal hogyan látod, néptáncmozgalmunk jelenének DNA-jában ott van még a hetven esztendővel ezelőtti várkerti indíttatás?

Ott. Abban, hogy fokról fokra sikerült azt igazi mozgalommá erősíteni. A néptáncot érdeklődéssel, átéléssel művelőkkel megértetni, hogy az alapok tökéletes elsajátítása, no meg kitartás nélkül nincs valós értéket jelentő alkotás sem.

Néptáncosnak indultál, koreográfus, néptáncgyűjtő, szakíró lettél. Tőled hogyan jobb kérdezni: inkább a néptánc kapcsolódik az életedhez, vagy az életed a néptánchoz?

Ennek hosszú története van. Negyvenhétben a zöld határon átjárva miskolci népi kollégista lettem, az ottani ének- és tánckörben sikerült rögtön gyökeret vernem. 1950-ben pedig Szlovákiában talán én hoztam létre az első magyar tánccsoportot. Végezetül is röviden csak azt szoktam mondani: egyszerűen a néptánchoz sodródtam.

Mígnem örökre elkapott annak gépszíja. Nálad kevesen tudhatnák jobban, vajon a hazai magyar néptáncmozgalom a diktatórikus hatalom politikájának évtizedeiben az akkori vaskalapos világon belüli külön világ volt?

A civil szervezetek, az amatőr művészeti csoportok többségének tevékenységét a politika eleinte azért szorgalmazta, hogy ott némi ráhatást szerezve könnyebben tudja befolyásolni az átlagember mindennapjait, az emberek gondolkodásmódját. Egyúttal tömeget is biztosítson politikai céljai támogatásához. Mígnem észrevette, hogy ezek a körök másként is vélekedhetnek az őket körülvevő világról; sőt, erős és akár „feleselő” közösségekké formálódhatnak. Ezért vált idővel ez a külön világ, így a népművészeti hagyományok ápolása is, úgymond, könnyen kényes témává az államhatalom számára.

Ha most akár a várkerti „dobbantás” apropóján végignézel a sokoldalú és több évtizedes munkásságodon, mi az, amit a küldetésedben kulcsfontosságúnak tartasz?

Elsősorban azt, hogy a Felvidéken élő magyarság megismerhette örökségének ezt az oldalát is. És az idő előrehaladtával pedig egyre büszkébb lehetett rá. Hogy kiérezte a néptánc emberformáló gondolatait. De már az nagy eredmény volt, hogy a negyvenes évek viszontságai után nem sokkal, sikerült becsületes és főként alkalmas embereket találni a néptánccsoportok megalakításához. Feloldani bennük a tartózkodást, megerősíteni bennük a nyilvános kiállás merszét. A kezdetek tétova hangulatától eljutni a minőséget hozó kemény munkáig. Számtalan községben meg kellett találni a lakosoknak azt a 15-20 százalékát, akikben szikrát lehetett gyújtani és kedvet kelteni a hetenként többszöri próbák iránt. Onnan eljutni az országos dal- és táncünnepélyek igényének kialakulásáig. Hosszú és göröngyös út volt ez, s közben a Csemadok is felismerte, hogy a fesztiválok célt és találkahelyet kínálnak ezt a többletmunkát vállalók, illetve a széles körben érdeklődők és támogatók tízezreinek. Gondolom, ennek egyik alapköve az emlékezetes várkerti „nyitány” Pozsonyban.

Az örömködés mellett hadd kérdezzek meredekebbet is: buzgólkodó munkád közben sok fafejű emberrel akadt dolgod? Mi, magyarok gyakran vagyunk ilyenek.

Akadtak ilyenek is az utamba. Említsem csak az 1968 utáni elszámoltatásokat. Nem azt nézték, értékként mit tettél a kisebbségi lét közös kosarába, az mennyiben segítette a szlovákiai magyarság gyarapodását, hanem azt, hogy egy szemellenzős pártvonal értelmében ennyi meg ennyi embertől szabadulni kell. Kvóta szerint. A következményekre nem gondolva, a Csemadokot is lefejezték.

Megedződtél közben?

Meg. És akadályoztatva ugyan, de még mélyebbre ástam magam a népművészet fennmaradását ápoló hagyományőrzésbe. Mert elmélyülés nélkül nem lehet eredményeket fölmutatni.

Hatvankilencben kidolgoztad a Csehszlovákiai Magyar Kultúra Alapítvány, a CSMKA aprólékosan végiggondolt javaslatát. Amiből persze máig sem lett semmi. Ez bánt még?

Bánt. Hogyne bántana. Ha az megvalósul, úgy a mečiari időkben, 1994- ben, nem jelentett volna akkora érvágást a központi anyagi támogatások megvonása. Máig él bennem az alapítvány gondolata.

Az embernek a saját útját kell járnia?

Sőt! Következetesen. Mert csak akkor tudod vállalni a saját életedet is.

Nehéz volt?

Nehéz. Társak nélkül lehetetlen lett volna.

Mik voltak az útjelzőid?

Megmaradni tisztességes, gerinces embernek, és megmaradni a családban, a saját kultúrában.

Mindent megbeszéltünk. Csupán azt nem, hogy 91 évesen és Pozsonypüspökin hogyan él benned a gömöri szülőfalud, Sajótiba, amelynek díszpolgára is vagy.

Nagyon elevenen. Rengetegszer gondolok rá. És előbukkannak az ifjúkori emlékképek. Amikor este, a nehéz és egész napi paraszti munka után kiültünk a ház elé a lócára és dalolgattunk. Volt az emberekben annyi kedv és akarat, hogy kiültek a lócára, a pincetorokba, a kerítés szélére, és órákon át ment a beszélgetés, folyt a dalolás.

Ma is kiülnél?

Én bizony ki. És biztosan akadna nem is egy ember, aki odatelepedne mellém.