Energia árad a népi táncból

Beszélgetésünkre készülve lapozgattam a szlovákiai magyar kulturális életről, a népi tánckultúráról, az azt teremtő Csemadokról szóló visszanézéseidet, és arra gondoltam, hogy két kötetbe gyűjtött visszatekintéseid jelenkorunkban is nagy súlyúak, de a jövő felé haladva egyre fajsúlyosabbak és egyre fontosabbak lesznek. Ebben bizakodva vagy már ezzel a tudattal készültek a visszaemlékezéseid?

Igazság szerint is-is. Mert arra gondolok, hogy bármennyire zavarossá vált a jelen, azért ma is van, a jövőben pedig lesz igény a tények és adatok, a körülmények és a velük kapcsolatos események társadalmi ismeretére. Nem akarom, hogy mindez – majd távozásom után – a múlt ködébe vesszen. Az, ahogy a jogfosztottság évei után a felvidéki magyarság újból elkezdett érdeklődni a saját hagyományai iránt. Ahogyan eljutottunk ennek a munkának széles körű megalapozásához és szervezett felépítéséhez; később pedig ahhoz, hogy minderről írott formában is számot adjunk. Mert önmagunkra tálalásunk egyetlen hiteles forrása az önismeret.

A rátermettségen túl mi dönti el, hogy kiből mi lesz? Te például mitől lettél azzá, aki vagy?

Engem a sors terelt erre a pályára. Sajótibán 1945-ig a parasztcsaládok gyerekeinek életét éltem, annak faluhelyen természetes kötelességeivel. Az elemi után Rozsnyón a polgári iskola következett, de a Beneš-dekrétumokkal jött a nincstelenség, az elnémítás. Májusban belépett az új tanító, aki számomra idegen nyelvet beszélt. Ezért a zöldhatáron átszökdösve Miskolcon tanultam tovább, ahol rögtön a népi táncot is megkedveltem. Amikor aztán 1950-ben már révkomáromi diák lehettem, a Miskolcon megéltek alapján falujáró néptáncegyüttest alakítottam, majd hamarosan, akkor már Pozsonyban, végleg belesodródtam a néptáncmozgalomba.

Mondhatni identitásoddá vált a népi tánc?

Igen. Hiszen korán belemerültem a hagyománykultúra megismerésébe, magába a népi táncba, a hagyományőrzés gondolatába. Tiszta forrásként pedig ott élt bennem a szülőfalum és a Sajó völgyét kísérő fennsík többi faluja, ahol az emberek ha lassan kivetkőztek is a tradíciót jelentő népviseletből, ám a régi szokásaikat még rendre megtartották. Így lettem 1951 decemberében a Csemadok alkalmazottjaként néptánckutató, és Ág Tiborral karácsony harmadnapján már az első hagyománygyűjtő utunkon lehettünk a Zoboralján. Ennek akár két felnőtt generációnak számító hetven éve! A kitartásodban mi volt a támaszod? Talán a megszállottság. Talán a meggyőződés hajtott. És az energia, amit a népi tánc ad. Ez nemcsak tehetség, hanem becsület dolga is. Mert ha Gömörben az időskorú Takács Imre vagy Mezei Sándor, a Zoboralján a nyolcvanéves Süttő bácsi megmutatta, hogyan táncolt fiatalon, akkor ez kötelezettséget jelentett. Hiszen ők szóba álltak velem és hittek bennem, átadták és rám bízták az ő legszemélyesebb hagyománykincsüket! Amit azután népitáncanyagként sikerült beépíteni a felvidéki magyar kultúrába. Egyrészt fokozatosan bővülő mozgalomként, másrészt 1953-ban ennek köszönhetően jöhetett létre a 120 tagra engedélyezett hivatásos szlovákiai magyar népművészeti együttes: a Népes, amit két esztendővel később – a Csemadok egy ravaszul elkövetett „hibájából” – a politikai hatalom egyetlen tollvonással megszüntetett.

Téged ez a kudarc még ma is láthatóan mérgesít.

Ha csak ez bántana! Mert például az is bosszant, hogy az évtizedek során létrehozott saját intézményeink között nem tudtuk megteremteni az itteni magyarság néprajzi múzeumát. Szerencsére, a sokirányúan gyűjtött anyag egy része felaprózva megvan ugyan, de nem egyazon épületben, egy fedél alatt. Hiába az elmúlt hetven év, ha ebben a tekintetben mi, az alapozó nemzedék sem voltunk eléggé következetesek, eléggé hangosak.

Említed az ötvenes éveket. A formalizmus, az a korszellem mennyiben nyomta rá a bélyegét a te és társaid munkájára?

Biztos rányomta. Nézd, ha a társadalom érdekében tenni, belső ihletésből teremteni akarsz valamit, akkor bizonyos értelemben elkerülhetetlen, hogy kicsit elfogadd az adott rendszer politikai irányzatát. Ha a kultúrában vezető szerepet vállalsz, jó ezt tudomásul venni; de a te lelkeden szárad, ha az alkotóerőddel nem tudsz felülkerekedni az ideológiai ráhatásokon, még ha az élet kényszerhelyzetek halmaza is.

Az 1968 utáni husáki érában a megbélyegzettek sorába kerültél. Megszokja az ember a közéleti mellőzést, ha szívügye, amit csinál?

Megszokni nehéz. Tudomásul kell venni. Amikor hatvannyolc után kizártak a pártból, sokan elfordultak tőlem. Még azt is megtették, hogy átmentek az utca túloldalára, nehogy esetleg beszélgetniük kelljen velem, mert önmagukra nézve veszélyesnek tartották. Ha éjjelente fölébredek, magam előtt látom azokat a pillanatokat, amikor azokban a kemény időkben a Csemadok fő inkvizítora a szemembe röhögve azt kérdezte: na, így most értelme volt a munkádnak?! Siránkozás helyett akkor is azt feleltem, ma is azt mondom, hogy volt. Persze ahhoz, hogy valaki a legnagyobb pofon után is felálljon, még több elfoglaltságot kell találnia, ami leköti. Én akkoriban kezdtem megírni mindazt, amire az előző 15-20 évben nem volt időm. És itt Pozsonypüspökin, meg hát odahaza Sajótibán is kiállt mellettem a család. Ha ez akkor nincs így, és egyedül maradok, talán összeroppanok.

Mind a mai napig mit jelent számodra Gömör, ez a Gömörországnak is tartott régió?

A gyökeremet. A kitéphetetlen gyökereimet. Hogy van hová, van mihez kötődnöm. Hogy ebben a nagy forgatagban megmaradtam magyarnak, és a magyarságomat sikerült a családomon belül tovább őrizni. Hogy ezt a gyerekeim is tudatosan vállalják, az mind-mind annak a kis gömöri dombaljai falunak számomra napjainkig kifogyhatatlan levegője.

Egyszer azt találtad mondani, olyan apró az a falucska, mint felnőttek között a kisunoka...

Azóta fokoznám: mint a dédunoka. Közigazgatásilag Lekenye és Tiba összetartozik ugyan, de a két falunak ha háromszáz lakosa van, ebből Tibának úgy hetven körül.

Lekenyét említed, így megbocsátod, ha szóba hozom, hogy te ott akartál Mogyoródi Pista bácsi műhelyében asztalos lenni...

Sűrűn voltam bejáratos oda, és apám akarata szerint valóban lehettem volna asztalos, hiszen a paraszti életben a ház körül mindig törik valami, amit reparálni kell. Gondolom, asztalosnak is becsülettel megálltam volna a helyem.

Sajnálod, hogy mégsem az lettél?

Nem, mert úgy érzem, gazdag életet éltem. A gazdagság alatt nem a pénzzel mérhető, hanem a szellemi kincseket értem. Azokat gyűjtöttem élethivatásomként az évtizedekre visszanéző és tudatosan választott utamon.

Az a hír járja, hogy a gömöri ember nemigen hagy magával packázni. Nem harap a nyelvébe, ha valakinek a szemébe kell mondani az igazat. Ilyen vagy te is?

Ezt tartják rólam mások. Bár az utóbbi tíz évben már sok mindent lenyelek. A harcosság kezd bennem visszaszorulni. Úgy tűnik, a hajlottabb életkor látásmódja szükséges, hogy egy kicsit kívülről, egy kicsit felülről szemlélhessük a világot.

Márai Sándor tanácsa, hogy az idősebbeknek haragudniuk is csupán diabetikusan szabad. „Diétára” tudod hát fogni az indulataidat?

Nehezen. Ha például az jut eszembe, hogy a félreállítottság időszakában a Slovnaftban dolgozó pozsonypüspöki barátaimat arra kellett megkérnem, legyenek szívesek utánanézni, vajon a pártból kizárt Takács András kérhet-e ott alkalmazást; felvesznek-e munkaviszonyba?

Az évtizedeken átívelő emlékeket ébresztgetve miként látod: mi éljük az életünket, vagy az élet él bennünket, merthogy az életben minden el van rendelve!

Erre eléggé bajos dolog válaszolni. Mert ha elfogadom, hogy az élet él bennünket, akkor miért teszi ezt olyan bekalkulálhatatlanul, hogy a magasságokig enged eljutni, de mielőtt kiteljesedhetnél, ridegen letaszít. Hosszú esztendők szorgalmas munkája után 1969-ben megválasztottak a Csemadok országos kulturális titkárává, 1970-ben viszont szigorúan a mélybe ejtett az élet. Együtt azokkal, akikkel a politikai megtorlások okán hasonló cipőben jártunk. A szóban forgó idők túlélőjeként meg azt kell látnom, hogy Szabó Rezső, Dobos László, Szőke József, Gáspár Tibor, Tolvaj Bertalan, Gyönyör József és hát több más küzdőtársam neve milyen gyorsan kikopik mostanában a köztudatból, milyen könnyen megfeledkezünk róluk. Pedig megtettünk mindent az itteni magyar kultúra megőrzése, rangjának növelése, illetve társadalmilag a szlovákiai magyarság jogainak biztosítása érdekében. Manapság nyilván ők is velem berzenkednének azon, hogy hol van ma az 1968/144-es nemzeti kisebbségi alkotmánytörvény; hogy Szlovákiának miért nincs harminc évvel a rendszerváltás után sem külön törvénye a kisebbségek jogállásáról; vagy hol van az egykori országos hatáskörű Népművelési Intézet önálló szakelőadókat foglalkoztató nemzetiségi osztálya? Hol van ma mindez?!

Enyhe felindultságodban feszegetem: te hogy látod önmagadat, milyen az igazi Takács András?

Mondjam? Úgy 65 kiló, 160 centi magas és keményfejű, a nemzetisége meg a családja iránt elkötelezett gömöri ember. Aki neveltetése során elsajátította a feladatvállalás komolyságát, a kötelességtudatot. És akinek meg-megdobban a szíve, ha meghall egy verbunkot.

Csak a szíved dobban, vagy a lábad is moccan?

Eltáncolni már nemigen merem, a bal lábam kezdi lassan fölmondani a szolgálatot. Bár a gömöri kopogós lépéseit még eljárom.

Közben Sajótiba is eszedbe jut?

Persze. Hiszen Gömörben nagyon összetartott a nép. Nálunk a házak olyan közel álltak egymáshoz, hogy mindig tudtam, mit hol főznek. A kapuk szintén nyitottak voltak, a portákat csak azért kerítették körül, hogy a csatangoló jószág ne tegyen tönkre semmit. És a szomszéd adott és segített, sohasem vitt és sohasem lopott!

Illetlenség rákérdeznem: kilencvenévesen mennyi leckéd, mennyi feladatod van még?

Óh, nagyon sok. De a sok tennivalóm mellett most az a gondolat izgat, hogy mit mutat majd az újabb népszámlálás. Hogy Szlovákiában hányan maradtunk magyarok?!