Egy kicsit mindenki áldozat...

Az életüket az utcán tengető egyének társadalmi megítélése legalább annyira sokrétű, ahányan vannak. Mivel a modern szociológia sem találta meg a gyógyírt áldatlan helyzetük kezelésére, talán azok a keresők-kutatók járnak legközelebb az igazsághoz, akik a gazdaságtan terén próbálkoznak valamiféle választ találni.

Tény, hogy a kommunizmusban nem voltak hajléktalanok – egyszerűen azért, mert az állam nem engedte meg, hogy legyenek. A karhatalom ugyanis kínos gonddal ügyelt arra, hogy mindenki érvényesítse a munkához való jogát, s az ipartelepeken vagy a szövetkezetekben mindig akadt egy éppen betöltetlen munkahely – még akkor is, ha nem. Mivel mindenki egyenlő volt, alig tettek különbéget a dolgozó, illetve a munkába csak hálni járó lélek között; így épült (s bomlott) a rendszer több mint négy évtizeden keresztül.

Azt, hogy ma mégis ott tanyáznak minden, magára csak keveset is adó város terén, sokan nagy előszeretettel a burjánzó kapitalizmus rovására írják. A versenypiac melléktermékei – sütik rájuk a billogot –, selejt, mely nem állja meg a helyét. Áldozatok, akiknek kedvezőtlen szociális helyzetéről – vagy ha úgy tetszik, nyomoráról – a mások rovására gazdagodók tehetnek.

Mindkét felvázolt álláspont sántít – a baloldali azért, mert társadalmi rendet nem lehet jótékonysági intézmény szintjén működtetni, a jobboldali meg azért, mert a tőkések által termelt többlet mindenki számára garantálja a szociális minimumot – legalábbis elvileg.

Minden rendszer csak tökéletlenségében tökéletes; ezért még elképzelni is nehéz, hogy rendet lehet tenni ez ügyben. Viszont ha csupán emberségből kisebb dolgokat megteszünk, araszonként talán közelebb kerülhetünk a végleges megoldáshoz. (lőrincz)