Dollárpapák az aranyhegyen

Békás város mellett aszfaltgyár füstölögGárdi Balázs felvétele Nemcsak magukért aggódnak, hanem a Romániában élő emberek érdekében is: a légszennyezés, a földszennyezés náluk is súlyos bajokat okoz. Állataik pusztulnak el, az emberek tartós egészségkárosodást szenvednek, és az ország legszebb tájaira ilyen körülmények között lehetetlen turistákat csábítani.

– Filmezni nem szabad! Fotózni sem! – közölte nagybányai Aurul ausztrál–román vegyes vállalat őre. A két évvel ezelőtti tiszai ciánszenynyezést okozó üzem ma is féltve őrzi titkait. A vezérigazgató állítólag nincs az országban, a helyettese napokig távol van. Nincs kivel beszélni. Ismételt próbálkozásunkra előkerül a magyarul is tudó üzemvezető. – Nem, a gyárba bemenni nem lehet – mondja határozottan. Aztán kedves mosollyal azt is megtiltja, hogy a katasztrófát okozó derítőt megközelítsük.

– Nincs ott semmi látnivaló! – szögezi le.

– És az igazgatót mikor találhatnánk itthon?

– Ki tudja?! – vonja meg a vállát.

Valamivel többet lehet sejteni a titkolózás valós okairól abból, amit a román kapuskisasszony kérdez:

– Mondja, végeztek már a peres ügyekkel ott, Magyarországon?

Magyarázom, hogy tudomásom szerint egyelőre nem.

– Na látja! – szól ki a portásfülkéből, ingerültségét cseppet sem leplezve.

Körbejárjuk az 55 százalékban ausztrál, 45 százaléknyi román tulajdonban lévő üzemet. Lepusztult csőrendszerek lógnak bele a gyár mellett kanyargó Zazar folyóba, melynek medrét régen kotorhatták ki. Kimegyünk Nagybozintára. Már Misztótfalu határában megdöbbent a Láposba ömlő patak rozsdás-vöröses vize. Iskolás lányka világosít fel, hogy a bozintaiak fele, a falunak a derítőhöz közelebbi része ma sem használja a kútvizet. Amióta a cián bejutott a kutakba, azóta az emberek félnek. A határt sem vetették már be két esztendeje.

Felmegyünk a régi, ma már használaton kívüli derítő tetejére. A lábam belesüpped az időközben porrá száradt zagyba. – Aranyhegy – mondogatom inkább magamnak. Hiszen ebben a zagyban állítólag még mindig rengeteg az arany. Rengeteg? Tonnánként néhány milligrammnyi. Ezt vonják ki Aurulék, hogy a por formájában kinyert aranyat külföldön öntsék majd formákba.

Az akác megkapaszkodik még az aranyhegy tetején is. Innen fentről remek rálátás nyílik az „új” derítőre, amely a két éve történt gátszakadásával a tiszai katasztrófát okozta. Mára megjavították a gátat, sőt a falu felőli oldalon már biztonsági gát is épült. A derítőt azonban megközelíteni sem lehet, szögesdrót kerítés veszi körül az egész létesítményt. Nem is vágyik közelebb az ember, innen fentről is ijesztő a látvány. Több százmillió köbméter zagy úszkál a ciánvegyületekben feloldva, s a környék lakosai nemigen bíznak abban, hogy a műanyag fóliával bélelt derítőből valóban nem szivárog a méreg.

A gát alatt öreg kecskepásztorral találkozunk. Rózsaszínű fóliadarab alá bújik az eső elől. Üvegesrekeszre helyezett vécéfedélen ül naphoszszat, míg a kecskéi legelnek. – Nincs baj, a kecskék szeretik ezt a füvet, s még egyikük sem betegedett meg tőle – magyarázza az öreg. Az sem zavarja, hogy a régi derítő alatti cső a fekete zaggyal kevert vizet egyenesen a patakba okádja. A patak valahol lejjebb a Láposba torkoll, s a méreg onnan a Szamoson keresztül a Tiszába is eljut. A román környezetvédelmi szakemberek bizonyára arra számíthatnak, odáig a méreg már annyira felhígul, hogy nem képes túlságosan sokat ártani.

Itt, Nagybozintán, nem a patakszennyezés foglalkoztatja az embereket. Arra kíváncsiak, tartja-e magát az Aurul vezetősége az idén is a két évvel ezelőtt kötött alkuhoz, és kifizeti-e nekik azt a termést, amitől a mérgezett földeken elesnek. Eddig fizettek, és így sokan jobban jártak, mint ha megművelték volna azt a kis földet – meséli a kecskepásztorhoz érkezett biciklis fiatalember.

Felmegyünk a herzsai ólombányához. A Zazar vize már a bánya alatt vörössé válik, a kör alakú derítőkből folyik a méreg, de senki sem törődik vele. A nehézfémekkel szennyezett vízben ott úszkál a falu háztartási szemete. Hová tehetnénk máshova? – kérdeznek vissza a helyiek.

Mire visszaérünk Nagybányára, az Aurul kapusfülkéjében már új őrök vannak. Persze ők is tudják, hogy megszegtük a fotózási tilalmat.

– Miért fotóztak? – kérdezi a kapusfülkét őrző asszonyság.

– A gyáron kívül talán szabad. Nem? – próbálom menteni a menthetetlent.

– Maga beszél románul? Szóval román... – puhatolózik tetőtől talpig méregetve az asszony. Érzem szavaiban, tekintetében a szemrehányást: román létemre nem velük tartok, pedig a külföldi sajtó eddig is csak bajt hozott rájuk, munkahelyeket veszítettek el. Az igazgató persze most sincs itt, bár nehéz elképzelni, hogy az udvaron álló elegáns terepjárók a munkásokéi lennének. Az Aurul tovább őrzi a titkait. Az aranyügyletben persze a román állam is benne van, sőt egyes hírek szerint az egykori Securitate átmentett tagjaitól sem teljesen idegen a vállalkozás. Talán ezzel is magyarázható, hogy minden gyorsan és tökéletesen elsimul körülötte.

Ha az egykori Zazar menti Barbizonba látogató hírességek, a magyar festészet nagyjai meglátnák, hogy kedvenc városkájukból mi lett, menten belepusztulnának! Az egykor áttetsző levegőjéről híres Nagybányán ma már a Romplumb és a Phoenix művek füstje a megszokott. Elviselhetetlen a légkör.

A Gutin túlsó oldalán, Feresti község határában aszfaltgyár szenynyez. Fekete füstje betölti a tájat. A rozsdás berendezések sci-fi-be illő tájjá változtatják Máramarosnak ezt az egyébként tündérszép völgyét. Fotózni persze tilos. Köhögő öregember jön ki a gyár mellett álló fogadóból. Kérdezem, miért nem a szennyezés miatt tiltakozik. – Egyedül? Nem tudja, hogy itt mindenki csak önmaga érdekét nézi-védi? Uram, itt a gazdasági érdek mindennél előbbre való, az én tiltakozásomnál aztán főképp – válaszolja.

Majszintól természetvédelmi zónába lépünk, a Radnai Havasok Természetvédelmi Park területén vagyunk. Éppen vásárt tartanak a faluban. Bocskoros, népviseletbe öltözött asszonyokkal elegyedek szóba, egyikük módfelett közvetlen, szereti a külföldieket, olykor szívesen meg is vendégeli őket. A fia is külföldön van valahol, ott dolgozik. Megtelik a szeme könnyel. Igen, mondja, a fiatalok zöme elment, mert a bányák bezártak, az azokat kiszolgáló ipart felszámolták, a földből pedig megélni nem lehet.

A bánya csökkenti alkalmazottainak számát – derül ki később Borsabányán, az 1930 méter magas Toronyága lábánál. Ez a bányavállalat a nagy ciánszennyezést követően, amikor a hóolvadás következtében a nováci derítő gátja megcsúszott és átszakadt, nehézfémekkel mérgezte meg a Tiszát. Itt már kedvesebben fogadnak. Danci Petru műszaki igazgató felvilágosít: a nováci gátat azóta rendbe hozták, de lassan mindent felszámolnak. Nem éri meg a bányászat, mert az itteni érc nagyon kevés színesfémet tartalmaz, s azt már kizárólag állami szubvencióval lehet felszínre hozni. A munkások egyharmadát már elbocsátották, több bányajáratot máris bezártak. Az igazgató kérésére Dan Albert mérnök, a gyár környezetvédelmi osztályának vezetője kísér el a Colbu I. derítőhöz. A félelmetes tárolók, a Colbu I. és II. éppen a település felett állnak, gátjuk azonban szilárdnak tűnik, s az elsőből kifolyó víz szemmel láthatóan tiszta. Igaz, ezeket a derítőket csakis akkor használják, ha a novácival valamilyen baj történik. A környék tele van szeméttel. Dan szerint az utat a helyi önkormányzattal közösen kellene tisztítaniuk. Pénze azonban erre sem a bányavállalatnak, sem az önkormányzatnak nincs. Megdöbbentő adatot hallunk: a település mintegy 30 ezer lakosa közül csaknem 10 ezer már külföldön dolgozik.

# Leereszkedünk a Maros völgyébe, majd onnan kapaszkodunk fel ismét a Keleti-Kárpátokba. Az 1907 méteres Csalhó lábánál, Békás városában, ahol hajdanában a helyi cementgyár ontotta a port a környékre, ellepve a Békás-szorosig mindent, ami útjába került, ma már a legnagyobb légszennyezést szintén az aszfaltgyár okozza. Füstje betölti az egész völgyet, felkúszik a völgyzáró gátig, s a kamionok kipufogógáza egyenesen üdítően hat az aszfaltbűzben. A forró aszfalt persze a teherautókon tovább gőzölög, füstöl végig az úton, egészen a városig. A régi cementgyárat évekkel ezelőtt bezárták, az új, a német kézben lévő Moldocim pedig környezetkímélőbbnek látszik. A finom fehér por azért csak kijut a kéményekből.

A természet károsítása másutt sem csekélyebb mértékű. Hargitafürdőn kaolint bányásznak, de a patak vize olyan vörös, mint a Zazaré Nagybányán. Állítólag a savas bányavíz teszi ilyenné, mások szerint a vastartalmú ásványvíz. A Madarasi-Hargita csúcsainak hátat fordító Ózon Szállóval szemben itt fent is hatalmas derítő éktelenkedik. A benne összegyűlt szennyvíz sem használ a természetnek. Az itteni bányát nemrég szatmári román vállalkozó vette meg, és egyelőre nem látszik valószínűnek, hogy megváltó technológiai fejlesztésekre készül.

A hargitai fennsíkon termálfürdőt találunk, a fiatal bártulajdonos elmondja: a vlahicai bányát a nyolcvanas évek elején bezárták, a szentkeresztbányai vasmű mára már alig működik. – Dollárpapának kell eljönnie – így a báros –, hogy megvegye az egész gyárat, és talpra állítsa.

Visszatérünk a Maros völgyébe. Itt az egyik legszennyezőbb üzem a marosvásárhelyi Azomures műtrágyakombinát, amely megállás nélkül ontja kéményein a sárga és a fehér mérget. Az ammónium alapú gáztól a környéken lakók fulladoznak – állítja a gyár mellett állatainak füvet szedő idős ember –, de ezzel senki sem törődik.

Hasonló nemtörődömség jellemzi a kiskapusi vegyipari kombinátot is. Erről a gyárról tíz évvel ezelőtt egész Európát megrázó képsorok készültek. Fekete volt itt akkoriban minden, a juhnyájat beleértve. Azóta a régi, korom alapú gumigyárat bezárták, de a megmaradt részlegek tovább ontják a városra a mérgező kadmium- és cinkvegyületeket. A régi üzem megfeketedett vasszerkezetét a helyi cigányok igyekeznek leszerelni, elhordani, ócskavasként értékesíteni, és ezért az őrökkel gyakran konfliktusba keverednek. De hát mit tehetnek? Valamiből meg kell élnie a sok munka nélkül maradt családnak. Egyesek a betonoszlopokat csákányozzák, hogy az azokban lévő betonvasat megkaparinthassák. Azt is el lehet adni ócskavasnak, sőt az újrahasznosítható darabokat az építkezéseken is megvásárolják.

Kiskapus főterén fiatalasszony mossa az egyik üzlet ablakát. Ő sem szereti, hogy fényképezik, de odébb önmagát kínálja a másik fotótéma, a reklámtábla, amelynek felhívása mindenképp sokkoló hatású: Ne felejtse! A környezetvédelem valamennyiünkön múlik!

Megérkezünk Zalatnára. Az Erdélyi-érchegység gyomrában rejlő arany és ezüst hazája kezdődik itt. A helyi Ampellum üzemet azonban annak idején a réz újrafeldolgozására, illetve réz- és magnézium-szulfát gyártására építették. A szulfátokat tartalmazó vastag füstöt a gyár kéményei a magasba vezetik, onnan a szél a legkisebb porszemet is visszahozza a városkára. Valamikor, még a kommunista időkben, a hegy tetejére is építettek egy hatalmas kéményt. Az volt az elgondolás, hogy azon keresztül vezetik majd ki a mérgező füstöt a magasba, hogy onnan messzebbre szórja szét a szél. Ez már nem működik. A gyár mellett egy fiatalember lemondóan legyint: bizony, ez a mérgező füst augusztusra már valamennyi fán elsárgítja a levelet, az erdő siralmasan néz ki olyankor.

Zalatna apokaliptikus látványa után a verespataki derítő képe szinte üdítően hat. Pedig az egykori aranybányaközpont gazdag története éppen ezekben a hónapokban közeledik a végéhez. Kanadai–román vegyes vállalat kapta meg évtizedekre koncesszióba a területet, és azt tervezik, hogy a falu alatt rejtőzködő 300 tonna arany- és 1600 tonna ezüstkincset, Európa legnagyobb nemesfémkincsét úgy fogják kitermelni, hogy néhány települést eltüntetnek a föld felszínéről. Az emberek meg vannak rémülve, attól tartanak, hogy a külföldi befektető földönfutóvá akarja tenni őket, hiszen el kellene hagyniuk a falujukat. A 75 százalékos arányban kanadai kézben lévő Rosia Montana Gold Corporationt (RMGC) azonban ez kevéssé érdekli. A kanadai tulajdonos, a Gabriel Resources Ltd. számításai bizonyítják: ahhoz, hogy a kincs felszínre és onnan bankok trezorjaiba kerüljön, 225 millió tonna ércet kell kitermelni, porrá zúzni és feldolgozni. Ekkora mennyiség kitermelése azonban csakis felszíni fejtésekből képzelhető el. Kiszámították: a kutatási, kárpótlási és termelési költségeket is magában foglaló 295 millió dolláros beruházás busásan megtérülne. Hiszen egy uncia (körülbelül 30 g) arany kitermelése 107 dollárba kerülne, miközben annak londoni fémtőzsdei értéke mára már túllépte az unciánkénti 320 dollárt, s továbbra is növekedni látszik. A tiszta nyereség másfél és kétmilliárd dollár között várható, lenne bőven miből tisztességesen kárpótolni a helyieket.

Csak az Albarnus Maior nevű helyi egyesületbe tömörültek – mintegy 250 család – tiltakoznak a kitelepítés ellen. Idős emberek, akiknek többsége egykoron a falu alatt húzódó aranybányákban dolgozott, akiknek régebben saját bányáik voltak a környéken, akiknek a faluban házuk van, s akik most, nyugdíjas korukban nem akarnak hurcolkodni. Azt beszélik, a kanadai vállalatnak, a Gabriel Resources Ltd.-nek valójában pénze sincsen, különben miért bocsátott volna ki amerikai és kanadai brókercég szervezésében részvényeket, hogy a projekthez szükséges tőkét összeszedje. Miből fogják majd kárpótolni a falu lakóit?

Verespatak főtere régi, elhagyott épületeivel nyomasztó látvány. Az egyik házban egy férfi, Lula Miklós, aki 30 éven át dolgozott a helyi bányákban, s aki jól tudja, hogy a falu alatt olyan lyukacsos már a hegy, mint a svájcer, alig akar velem szóba állni. Rosszallják az új urak, ha idegenekkel beszélgetnek. – Tudja, itt mindenkiről mindent tudnak. Hogy honnan? Isten a megmondhatója!

Verespatakon az a hír járja, hogy miután a kanadaiak két évvel ezelőtt az első próbafúrásokat elvégezték, okádni kezdtek a tehenek, a meggyfák többé nem teremtek. – Valami sugárzás szabadulhatott ki a mélyből... Merthogy azt a sok aranyat a föld sem adhatja ingyen – állítja özv. Székely Józsefné Bereczky Gabriella nyugdíjas tanítónő.

Az Aranyos Erdély egyik legszenynyezettebb folyója. Az aranyosbányai aranybányák derítőiből – főképp pedig a sesevölgyiből – tavaszszal kifolyó savas vizek és ciánvegyületek a folyó élővilágát jószerével kipusztították. Ehhez időnként a tordai vegyi üzem is hozzájárult. Az Aranyos a Marosba folyik. A Maros pedig a Tiszába...

Hasonló a helyzet Kolozsváron is, ahol a gyógyszergyár és az állathizlaldák szennyvizétől a Kis-Szamosból a halak már nagyrészt kipusztultak. Halottá vált ez a folyó is, amelyik Dés mellett találkozik a Nagy-Szamossal, s onnan Szamos néven folytatják közös útjukat – ugyancsak a Tiszáig. Désről a Szamos magával viszi a papírkombinát szennyvizét is, amelynél talán csak a mezőségi kisvárosra kibocsátott mérgező gázok okoznak nagyobb kárt.

Az elmúlt évtizedek iparosítási politikájának következtében Romániának súlyos környezeti gondokkal kellett szembenéznie. Néhány héttel ezelőtt maga Nastase kormányfő vallotta be, hogy a moldvai Suceava és Vaslui megyék mellett az erdélyi Kolozs, Máramaros, Fehér, Szeben és Maros megyék a legszennyezettebbek közé tartoznak. A román kormány első embere szerint annak ellenére, hogy az országos környezetvédelmi akcióprogram valamennyi helyi közösségről és ipari létesítményről konkrét intézkedéseket tartalmaz, „a környezetvédelmi előírásokat az érintettek nem minden esetben tartják tiszteletben”. Románia nem képes finanszírozni azokat a környezetvédelmi beruházásokat, amelyekre pedig égető szüksége lenne. Külföldi befektetőkre vár, csakhogy a külföldi befektetőket legtöbbször csupán az aranyhegyek gyomrában rejlő kincsek érdeklik.

Erdély, 2002. június