Coca, a kóla

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy amikor megmászta Afrika egyik magas hegyvidékét, semmi civilizációra utaló jelet nem talált napokig, kivéve egy fiatal fiút, aki kerekes kiskocsijából jéggel hűtött dobozos Coca-Colát árult. Mondanom sem kell, mennyire örültek ennek a jelen levő nyugati turisták.

Arra nem vállalkozunk, hogy megpróbáljuk megfejteni, miért pont ez az üdítőital lett világszerte ilyen közkedvelt. Megfigyeléseink alapján viszont elmondhatjuk, hogy sokáig mi magunk is próbáltunk ellenállni kísértésének, mára tudjuk, sikertelenül.

Gyermekkorunkban, amikor még a szocializmust építettük, a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban nem lehetett kólát kapni. Sem Cocát, sem Pepsit. Volt viszont kofola, amit érthetetlen okokból akkor nem szerettünk. A magyar szocializmus építésébe a végén már belopakodott a kapitalizmus mézesmadzaga: volt kétliteres Pepsi-Cola. Hogy miért nem Coca-Cola vagy mindkettő, nem tudni. Akkoriban tenderek nem voltak, nem hoztak nyilvánosságra ilyen döntéseket, nemhogy megindokolták volna őket. Családunk győri kirándulásai során szert tett több ilyen Pepsire, amelyet még visszaváltható üvegpalackban árultak. Utaztak tehát a palackok Pepsivel ide, üresen pedig visszafelé a határon át. Vasárnap lehetett csak a nagy becsben tartott italt fogyasztani, az ebédhez. Egyébként vágyakozva nézegettük a szépen sorban álló üvegeket a spájzban.

Miután felhagytunk a szocializmus építésével, hozzánk is betört, agresszív és mindenhol jelen levő reklámjaival a Coca-Cola. Nosztalgiából és lojalitásból évekig kitartottam a Pepsi mellett, már csak azért is, mert az erős ellenfél látszott túlsúlyban lenni, és én amúgy is a gyengébbek és bántalmazottak pártján szoktam állni. Furcsán néztem ismerőseimre, akik közül az egyik bevallotta egyszer egy éjjel-nappaliban, hogy ő bizony esténként a tévé előtt fél liter Coca-Colát is „benyom”. Egy másik pedig saját cége irodájába Coca-Cola-automatát szereltetett, mert szerinte a dobozos íze a legjobb. Végül beadtam én is a derekam, és elfogadtam, inkább Coca-Colát iszom. Hacsak! És itt jön a sors furcsa fintora, Szlovákiában tartózkodva, családom nagy megdöbbenésére, előnyben részesítem a hazai kólát: a kofolát.

Ma már persze nincsenek üvegpalackok, a műanyag mérete a kétdecistől a másfél literesig terjed, és az ital őshazájában, Amerikában tulajdonképpen ugyanannyiba kerül mindegyik. Komoly kólaszakértők könnyes szemmel figyelik, amikor egyes kávézókban még a klasszikus kétdecis üvegpalackból öntik az imádott italt a pohárba, hiszen ez annyira ritka. Olykor meg szakavatott kólakutatók hosszas eszmecseréit hallgathatjuk ki, ahogy megbeszélik: már az első korty után ráébredtek arra, hogy pl. az USA-ban a Coca-Cola édesebb, de még Romániában vagy Szlovéniában is egészen más az íze, mint amit itthon szoktunk meg.

Gyakori külföldi útjaimon mindig alapos szemlét tartok a helyi szupermarketekben, hátha ráakadok olyan kedves kólaféleségre, mint a kofola idehaza. Eddig csak Új-Mexikóban sikerült ilyet találnom, ahol a Shasta-Cola nagyon kellemes meglepetést okozott.

A kólakedvelők között vannak olyanok, akik csak az üveges, illetve csak a dobozos kólát isszák meg. Mások viszont kimondottan a csapolt, friss buborékokkal teli hideg italt szeretik, és tudják, hol érdemes ilyet fogyasztani, hiszen nem mindegy, hogyan van az a kólagép beállítva. Az amerikaiak nem tudják a kólát jég és szívószál nélkül elképzelni, mi viszont szentségtörésnek tartjuk, ha az olvadozó jégkockák vize összekeveredik és hígítja kedvenc italunkat, és megköveteljük, hogy citromkarikát is kapjunk hozzá. Van, aki a vörösbort is úgy osztályozza, hogy melyikkel a legfinomabb a kóla. Engem a minap egy kedves osztrák ismerősöm vádolt meg azzal, hogy kólámmal megölöm a bor szellemét.

Én mindezek ellenére kitartok üdítőm mellett, amely, ma már tudjuk, végérvényesen nemcsak étkezésünk, hanem kultúránk egészének is jellegzetes részévé vált.