Clark zenéjének csak a csillagos ég szab határt

Képzeljék el, amint Bush elnök beszáll az Air Force One-ba, vagyis az amerikai elnök különgépébe, hogy tárgyalni induljon ázsiai vezetőkkel a közel-keleti békéről. Aztán képzeljék maguk elé a fegyveres erők kimerült főparancsnokát, aki némi zenés pihenőre vágyva felrakja a fejhallgatót, és belefeledkezik Willie Nelson és Kid Rock dalába, a Last Stand in Open Country-ba (Utolsó állomás nyílt terepen).

Mindez akár meg is történhetett. Ez a dal ugyanis, csakúgy mint Tom Petty szerzeménye, a You’re Gonna Change (Meg fogsz változni) vagy az I Am a Man of Constant Sorrow (Állandóan szomorkodom) a Soggy Bottom Boystól rendelkezésére állt az amerikai elnöknek különgépe fedélzetén februári utazásai során. Ezek a dalok nem burkolt célzások, hanem a híres gép zenei menüjének fogásai, melyet a mississippi születésű zeneszerző, Tena R. Clark és csapata főzött ki.

Clark dobosként kezdte karrierjét, bárokban zenélt, ma pedig a Disc Marketing részvénytársaság vezetője. Ennek a nem éppen szokványos cégnek egy átalakított pasadenai tűzoltóállomás épületében van a székhelye. Clark nagy cégeknek „szállít” reklámzenét (a Toyota, a General Mills és a Coca-Cola is megrendelői közé tartozik), s nemrég fejezett be egy dalt, Way Up There (Odafönt) címmel, a NASA számára, amellyel az űrkutatási hivatal az amerikai fiatalságot szeretné visszahódítani. Azt mondja, az amerikai hadsereggel is tárgyal valamiféle együttműködésről.

Még érdekesebb azonban, hogy ő és munkatársai 1998 óta udvari zeneszállítói az elnöki különgépeknek, ők döntik el, milyen dalokat hallgathat az Egyesült Államok elnöke, alelnöke, tanácsadóik, a testőrök, a vendégek és a sajtó. Ahogy Clark mondja: „Viccből mindenkitől azt kérdezem: nos, kit hallgat a világ legbefolyásosabb embere repülés közben? Bennünket, a Disc Marketinget.”

Azt persze nem lehet megállapítani, melyik dalt hallgatja valójában az elnök, de a repülőgépes zenekínálatot felügyelő Ronnie Schiff, a Disc Marketing alelnöke szerint bizonyos ízlésbeli preferenciák azért ki-kiszivárognak a Fehér Házból. A klasszikus soul és blues csatornáktól például – amelyeket Bill Clinton külön kérésére hoztak létre – gyorsan megszabadultak, amikor Bush csapata vette birtokba a repülőgépet.

Ezeket a jelenlegi vezetés kérésére filmzenékkel és musicalrészletekkel váltották fel.

Clinton nagyétkű zenefogyasztó volt (amikor sokat utazott, azt kérte, hogy a zenei kínálatot két hónapnál gyakrabban frissítsék), és tőle több visszajelzés is érkezett. „A jelenlegi vezetés nem sok mindent mond” – állítja Schiff. ĺgy aztán ő és a cég csak találgathat, mit hallgatna szívesen az elnök. Most éppen egy texasi zenéket tartalmazó csatorna dalait válogatják Bush számára.

És időnként jókat szórakoznak. Ha 1998 májusában Clinton elnök beállította a klasszikus rock csatornáját, meghallgathatta például a Fantasy of Love című, tizedrangú dalt, méghozzá testvére, Roger Clinton előadásában. Az Air Force Two zenei kínálatában pedig, amelyik Al Gore alelnököt szállította, szerepelt Paul Simon dala, a You Can Call Me Al (Nevezz csak Alnak).

Az utóbbi hónapokban Hank Williams dalának, a You Win Again-nek (Újra győzöl) Keith Richard-féle feldolgozása is hallható volt az elnöki különgép fejhallgatóiból.

Ez az üzlet ugyan elég jól jövedelmez, a Clark szívéhez legközelebb álló megrendelés azonban eddig mindössze 2500 dollárt hozott a cég konyhájára. Ennyi ugyanis a megszokott honorárium, amit a NASA művészi munkáért fizet. Ebben az esetben azért a dalért, amely a decemberben kezdődő és egy éven át tartó, „A repülés száz éve” nevű ünnepségsorozat hivatalos zenéje lesz. De hogy jutott a cég egy ilyen megrendeléshez?

– Egy New York-i taxiban ültem, amikor felhívott az asszisztensem, és azt mondta: „A NASA van a vonalban.” Mire én: „Nasser? Ki az a Nasser?” Erre azt mondja: „Nem, a NASA, tudod, a rakétások” – emlékezik vissza Clark a megrendelés pillanatára.

A Way Up There dalszövege amolyan szívhez szólós fajta, a cinikusabb hallgatónak gimnazista fűzfapoéták próbálkozásait idézheti, a mainstream-zene kedvelőinek pedig azt a fájdalmas epikát, amelyet Celine Dion is művel. A refrén így hangzik: „Odafönt, / Hol nagy a csönd, / Béke és angyalszó száll, / Képzelet és csodás báj. / Semmi sem zavar, / Közel az űr, / Hazavár.”

„Az ifjabb nemzedéket szerettük volna megszólítani” – magyarázza Bert Ulrich, a NASA művészeti projektumainak kurátora. „Tena pedig egy gyönyörű, ihlető ódát alkotott a centenáriumról. Ámulatba ejtett.”A szerző a Los Angeles Times munkatársa