Cipőnk, kalapunk, ékszerünk: egy kis divattörténet

Az évezredek során kialakult különféle lábbelik kivitelezésük anyagával, színükkel, díszítményükkel sokszor árulkodtak viselőjük koráról, családi állapotáról és természetesen vagyoni helyzetéről. Ne feledjük, igen sokáig jártunk mezítláb. A mi talpunk már nem tudná elviselni azokat a szúrásokat, vágásokat, dörzsöléseket, amelyeket eleink semmibe vettek, vígan gyalogolva keresztül a számunkra legyőzhetetlennek tűnő akadályokon. Az éghajlat, a növényzet befolyásolta a mezítlábasság teljes vagy átmeneti állapotát. A fotózás megjelenésével dokumentumok állnak rendelkezésre arról, hogy a felöltözöttséghez is hozzátartozhatott, még a városi emberek esetében is. Sajátos példákat tudtam meg egy kiállításon arra, hogy az éghajlat nem minden esetben meghatározó: a tűzföldi indiánok testüket prémekbe burkolják, de lábuk szabad. Ugyanígy Japánban az északi Hokkaido-szigeten élő ainuk is. A mezítlába járásnak persze vannak vallási vonatkozásai is. Az alázat, a főhajtás kifejezője is lehet. A keresztények lábbeli nélkül zarándokoltak annak idején, s ha muszlim szent helyre térünk be, cipőnket a bejáratnál kell hagynunk.

Mi is az a paduka?

A budapesti Néprajzi Múzeum adott otthont a „Bocskor, csizma, paduka” című kiállításnak, amely – alcímében is megfogalmazták – „utazás” volt „a lábbeli körül”. A múzeum utolsó időszakos bemutatóján a világ minden tájáról birtokában levő darabokból adott ízelítőt. A mintegy 300 lábon hordható tárgy nagyon érdekes, néha meghökkentő látványt nyújtott. Bevallom tudatlanságomat, a kiállítás címét látva elbizonytalanodtam. Tudtam, mi a bocskor, a csizma, de mi is az a paduka? Egy Indiában honos lábbeli, ami homokon, köveken is védelmet nyújt a lábnak. Egy darab fából faragott talpból és egy ékkel rögzített gombból áll, amit a nagy lábujj és a mellette lévő közé szorítottak. A szegényebbek egyszerűt, míg a gazdagabbak értékes fából, különféle berakásokkal – elefántcsonttal, ezüsttel, arannyal, féldrágakövekkel – díszítetteket hordtak. Hadd idézzek még egy-két érdekességet! Ausztráliában az őslakosok között a mezítlábasság dívott. A kiállított, emberi hajból, tollakból készített, vérrel átitatott cipőt csak vérbosszú esetén használták.

Lábnyomának porát…

A lábhoz, cipőkhöz különféle hiedelmek is kapcsolódtak. Például az áhított ember meztelen lábnyomának porát felszedték, a ház falához, földpadlójához vagy kemencéjéhez tapasztották. Vagy az illetőtől megszerzett kapcát, bocskort főzték meg, abban a hitben, hogy ez a varázslat egymáshoz köti őket. Esküvői szertartások előtti praktikákról is értesültem. Az észak-afrikai berbereknél a különféle rontások elűzésére a menyasszony papucsába sót és tűt rejtettek, nálunk fémpénzzel végezték ugyanezt.

Hadd emeljek ki egy női cipőt a bemutatott gyönyörűségek sorából! 1926-ban, Kalocsán készítették Arany Rózsa számára a cifra, rózsával díszített lábbelit, amely egyedi módon a virágminták mellett a nevet is megjeleníti. A látvány felelevenített bennem egy régi emléket. Serdülőlánykoromban kaptam szüleimtől egy kalocsai papucsot. Akkor szinte földöntúli örömmel hordtam a túlhímzett darabot, ma már biztos, hogy mást választanék. Hiába, a divat változik!

Örökbecsű darabok

Ha módosul is, bizonyos darabjai örökbecsűek, és a nemzeti identitás, területi hovatartozás kifejezői. A fapapucsról a hollandok jutnak eszünkbe, az orrán pomponos cipőről a görögök, a mokaszinról az indiánok. Észak-Amerikában járva több múzeumban csodálhattam meg az őslakos kultúra emlékeit. A mokaszinok egyszerűsége, praktikus volta, némelyikük csodálatos kivitelezése, díszítése az emberi alkotókészség szép dokumentuma. A cipőbemutatók közül számomra kiemelkedő volt a torontói Bata Cipőmúzeum gyűjteményes kiállítása. Thomas Bata, aki 1876-ban született, világhírűvé vált cégét az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó morva vidéken alapította. A család nyolc generáción átívelő, mintegy 300 évnyi cipészhagyományt őrzött. Az alapító halála után örököse a második világháború előtt áttette székhelyét Kanadába. A kelet-ontariói Batawában találták meg a gyártáshoz, kereskedéshez szükséges optimális feltételeket. A sikeres közép-európai vállalkozóról elnevezett kiállítás hihetetlen gazdag anyaggal mutatja be a cipők történetét, a lábbelidivat hullámzó, vagy körkörösnek is nevezhető változását.

Két dolgot hadd emeljek ki a rendkívüli – az emberiség kezdetétől a napjainkban hordott cipőket bemutató – gyűjteményből. Az egyik a cipősarkak magassága. A görög és római színészek azért viselték a színpadon a magas sarkú cipőket, hogy jobban lássák őket a távol ülő nézők is. Egyes kultúrákban a rang jelzésére szolgált, néhol olyan magasságot elérve, hogy viselőjük támogatásra szorult. Vélhetően keletről származóan a lovak megülése miatt alakult ki a sarkas lábbeli, könnyebb volt nyeregbe szállni, s benne maradni. Persze a praktikum mellett hiúsági kérdés is keletkezett belőle. XVI. Lajos, a 18. század végén uralkodó francia király, akit a krónikák alacsony férfiként jegyeznek, igen kedvelte a magas sarkú cipőket: átlag 10 centiméterrel növelte magasságát. A magas sarok viselése régebben a férfiak kiváltsága volt, míg át nem vette, szinte kizárólagosan a szebbik nem. A 18. században pedig megjelent a tűsarok elődje, amely mind a mai napig a nőiesség jelképe. Míg a női cipők sarka emelkedett, a férfiaké egyre alacsonyabb lett. Az egészségügyileg ajánlott sarokmagasság a két centiméteres, amit hajlamosak vagyunk feláldozni a szépség oltárán.

Hírességek cipői

Az említett kiállításon híres színésznők, színészek, énekesek lábbelijei is ott sorakoznak a vitrinekben. Néhány név: Elisabeth Taylor, Robert Redford, Pierce Brosnan, John Lennon. Taylor ezüstszínű pántokból tervezett szandálja igencsak magas sarkú. Redford férfias varrottas csizmája mellett Brosnan elegáns félcipői feketéllenek. A Beatles együttes legendás tagjának, Lennonnak háromnegyedes, mokaszinhoz hasonló viselete divatot teremtett a maga idejében.
A másik kedvenc múzeumom – bár nagyságában nem vetekedhet az előbbivel – a spoletói textil- és öltözetkiállítás. Vitrinjeiben gondosan restaurált régi kiegészítők sorakoznak, köztük mívesen hímzett papucsok, cipők.  

Gyékényből, sásból, bőrből…

Lábbelik sokféle anyagból készültek, az emberi leleményesség felhasználta a környezetében találtakat. Gyékényből, sásból, bőrből, állati szőrből, textilekből és műanyagból, autógumiból is. Ázsiában járva a műanyag papucsok feltétlen uralma tűnik szembe. Első ázsiai utam során fejcsóválva néztem: itt mindenki műanyagban jár? No, amikor nyakunkba szakadt az első igazi monszuneső, rögtön megértettem, miért. A „mintha dézsából öntötték volna” nem elég erős kifejezés arra, amit átéltünk. Szó szerint pillanatok alatt bőrig áztunk, így be kellett látnom, hogy a műanyag papucs monszun kompatibilis.

Fő a kényelem

Napjainkban, bár még mindig szívesen billegnek némelyek a mindennapi életben is magas sarkakon, inkább a kényelem szempontja került előtérbe. Ez kedvez a sportcipőgyártóknak, akik öntik a piacra a különböző márkákat. Ezeket már nemcsak sportra, hanem utcai, sőt aranyozott, ezüstözött kivitelben ünnepi viseletként is hordják.

Haj, paróka, szakáll

A lábról térjünk át a fejre. Régi források szerint a magyarok a hajzatot igen sokra tartották, vélhetően nagy hajjal érkeztek. A lovagkort a fürtözött, vállig érő haj jellemezte, a rövid haj férfiatlanságra utalt, ellentétben a görög és római szoborábrázolásokkal. A 16–17. század a parókák korát hozta. A török megszállás a borotvált fej divatját honosította meg. „Különös ellentét volt akkor Nyugot és Kelet-Európa ízlése között. Kelet fejét megberetválta, s nagy szakállt hagyott; míg nyugot szakállát levetette, s haját még parókával is lombosítá” – írja Kővári László tanulmányában. A 18. század kezdetén feltűnik a férfiaknál a porozott, copfba font haj. A szakáll s a bajusz divatja is változott koronként. A fáma szerint minél jobban nyomta valami a nemzetünk szívét, a férfiak annál hosszabb szakállat növesztettek. Az elmaradhatatlan bajusz pedig a „még a szépségosztásnál elkésettek arczának is bizonyos férfiasságot kölcsönöz”. A fiatalok általában nem viseltek szakállt, házasságkötés után azonban igen, jelezve a felelősség vállalását.

Régen – mint ahogy a női és a férfi ruhaviselet sem – a haj formálása sem igen különbözött nemenként. Ám reneszánsz korban például már szép hajkölteményeket láthatunk a festményeken. Ennek gyönyörű példáját fényképezhettem le az olasz Olajfák hegye kolostorban, Signorelli ábrázolásában. S idézzünk egy magyar példát. Egy 1658-ban lezajlott udvari bálról szóltak a sorok: „… a nevendék úrhölgy feje be volt fedezve szép nagy hajával, mely szépen egybe lévén szedve, feje hátulsó részén nagyobb, magasabb kontyot alkotott… e felett koszorú volt… mely koszorúk vagy természetes virágból vannak, vagy drágán vannak kivarrva drágakövekből vagy gyöngyökből…” A rokokó kora magával hozta a parókák divatját. A hatalmas fehér alkotmányok színtelenné tették az arcot, ezért kialakult az igen erős arcfestés divatja: pirosítót használtak, a szemöldököt kihúzták, s időnként még a fizimiskán végigfutó ereket is kirajzolták kékkel. Erzsébet királyné csodálatos dús hajából fonatos kompozíciót formáltak, amit ünnepélyes alkalmakkor drágakövekkel ékesítettek. Ennek rekonstrukciója látható a Gödöllői Királyi Kastélyban, az „Erzsébet királyné újraálmodott ruhái” című kiállításon.

A 19–20. század nagy változást hozott a hajdivatban: a rövid haj, a bubi, a dauerolt frizura, a tupírozott hajak, a Sassoon-vágás, a borotvált fejek nőknél is, az extravagáns formák, s a hajfestésben megjelenő, visszafogottnak éppen nem nevezhető színek kavalkádja jellemző. Csak ajánlani tudom, találjuk meg a nekünk legjobban állót!

Az asszonyok főkötőt viseltek

A nőknél számos társadalom megkülönböztette, megkülönbözteti a lányokat az asszonyoktól, azzal is, hogy elfedték-e a hajukat vagy sem. Hajadon szavunk is azt jelzi, hogy a szépség, fiatalság fontos kelléke volt a szép hajzat. A hajadonfőtt pedig a mai napig azt jelenti: fejfedő nélkül, s hajadonfőtt csak az járhatott, akinek még nem kötötték be a fejét.

A férjhez ment asszonyok főkötőt, kendőt viseltek. Középkori szép példája ennek a Magyar Nemzeti Galériában őrzött M. S. mester által festett Vizitáció című kép. Mária és Erzsébet fejét is sajátos fehér kendőkompozíció fedi. A mai magyar népviseletek némelyike még őrzi a lányok megjelenő pártáját. Az asszonyok főkötői az idők során egyszerűsödtek, sokszor már csak a fejtetői kontyot takarták, vették körbe. Csodálatos gyöngyös főkötőt őriznek a Magyar Nemzeti Múzeumban. A Brandenburgi Katalint, Bethlen Gábor második feleségét díszítő fejék a 17. századból származik. A nála húsz évvel idősebb férjét háromévi házasság után eltemető asszony nem egészen egy évig Erdély fejedelme volt. Korabeli krónikák tanúsága szerint szerette a táncot, a bálokat, a könnyed életet. A fátyol is emelte a női öltözet szépségét. Speciális fejékesség a tiara, ami különleges szerepet jelzett, például királynéséget, királynőséget. A szép ruhák s a nemes, varázslatos kiegészítők hatásaként állítólag I. Sándor cár egy magyar főrangú bál után azt mondta, hogy olyan a magyar nők társasága, mintha csupa királynő jelent volna meg.

Kalapok

A kalap is meghonosodott a női viseletben, a kezdetekben a férfiakéval hasonló formában. A magyar férfikalapok díszéül a különféle tollak (például daru), árvalányhaj szolgáltak. Indián kalapot fotózhattam a New York-i őslakosok múzeumában. Szimbolikus ábrák díszítették, amelyek utaltak a tulajdonos családjára, nemzetségére, vagyonára, erejére, kapcsolataira. Ázsiában a nagykarimájú szalmakalap praktikus szerepet játszott, a rizsföldön hajladozókat is védte a napsütéstől.

A hosszított kalap, a cilinder divatja nem sokáig tartotta magát. Napjainkig hihetetlen metamorfózison esett keresztül a női fejfedő, hogy néha visszatérjen önmagába. Sisi bajor hercegnő öltözékét fényképen őrzi a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka, amely alapján a gödöllői Grassalkovich-kastélyban látható ideiglenes kiállításon Czédly Mónika ruhái mellett újraalkotta kiegészítőit is. Az 1800-as évek közepén hordott rekonstruált szalmakalap harmonikusan egészíti ki az akkor divatos taftruhát, s ma is vállalható lenne. Életem egyik legérdekesebb élménye volt, amikor grófi esküvőn vehettem részt egy dél-franciaországi középkori katedrálisban. Az ünneplőkkel tömött templomban a női résztvevők fején – szinte mindenkién – olyan költeményeket láthattam, mintha egy kalap-divatbemutató kifutójánál ültem volna. Volt a ruha anyagával harmonizáló, fátyolanyagból készült, különleges, többemeletes… Kedves ismerősöm malomkerék nagyságú fejfedőjén egy egész, élethű madárfészket alakítottak ki, csőrüket nyújtogató fiókákkal… Nem láttam két egyforma alkotást.

A kesztyűk szerepe

A kesztyűknek az öltözék kiegészítésben részben praktikus, részben illembeli szerepe volt. Védtek a hidegtől, vagy egyes tevékenységeket segítettek. A kanadai indiánok által a fonáshoz használatos szép kesztyűt kaphattam lencsevégre egy Calgaryhez közeli kiállításon. A hölgyeknek például színházi előadáson hosszú kesztyűben illett megjelenni. Ugyanakkor, ha egy úriembernek arcába vágták a kesztyűt, az párbajra való kihívást jelentett. Manapság néha elgondolkodom, a tömegközlekedésben nem lenne-e célszerű egészségügyi okokból bevezetni a használatát. Emlékszem – ugyan nem kesztyűhöz, de mégis egy öltözék-kiegészítőhöz kapcsolódik, és érdekes látvány volt – , amikor a szingapúri metróra felszállt egy fiatal lány, szája előtt maszkban, ami – a divat, az divat – ugyanolyan mintás volt, mint a ruhája.

Azok a csodálatos ékszerek!

Essen szó az ékszerekről is. Ki ne ismerné az egyiptomi sírokból előkerült csodálatos arany ékszereket, a római kori és a korabeli magyar sírokban talált öltözék-kiegészítőket?! Az ékszer az őskor óta elterjedt. Szorosabb értelemben minden olyan dísztárgyat annak tartunk, amit az ember a testén visel: fülbevalók, nyakékek, karkötők, gyűrűk, tágabb értelemben a díszes öltözet-kiegészítők: övek, csatok, kapcsok, gombok, tűk, fátyol- és melltűk. Az ékszerek funkciója is többféle lehet. Egyrészt díszítenek, másrészt közvetíthetik a személy társadalmi helyzetét, harmadrészt pedig amulettként is szolgálhatnak.
Az öveknek minden kultúrában elsődlegesen gyakorlati célja volt. Készítették bőrből, textilből, bronzból, fémszálakból, csontfaragásokkal, ezüstlemez veretekkel, négyszögletes, ovális csatokkal. S rajtuk gyakran erszény lógott, amint Kálti Márk Képes Krónikájában áll: „… Szent Imre… Szent atyja aranyos erszényt hordott övén, telve színezüst dénárokkal, és midőn szegényt látott, nyomban odament és saját kezével gondoskodott róla.” Erzsébet királyné, úgy tudom, kedvelte az úgynevezett berni övet, ami széles, s elöl, háromszög alakban nyúlik fel a derékra. Viseletét csak igen karcsúaknak ajánlom!
A középkorban híres volt a magyar ötvös- és ékszerkultúra. Ötvöseink főleg a Felvidéken és Erdélyben működtek. Még a szomszéd népeknek is feltűnt a magyar urak keleties pompaszeretete. A Magyar Nemzeti Múzeum állandó kiállításán látható olyan nagy fadoboz, tárló, amely egy mentéhez, dolmányhoz való, cserélhető pitykéket, gombokat tartalmaz. Ezek a díszek a méltóság, vagyon megjelölésére szolgáltak.

Az ékszerek egyrészt természetes – ásványi, növényi, állati eredetű – anyagokból, aranyból, ezüstből, másrészt ipari termékekből, üvegből, porcelánból vagy különböző fémötvözetekből készülhetnek. Sajátos fajtája volt a nyakláncoknak a „lázsiás”, amit a reneszánsz korban ezüstpénzből készítettek. A nők előszeretettel hordtak igazgyöngy és korall ékszereket. A hamis gyöngysor Coco Chanel védjegyévé vált, az általa tervezett ruhák kiegészítőjeként. A fülbevalók terén sem nyújt sok újat a ma divatja. Ezt bizonyítja például a Lány gyöngy fülbevalóval című festmény. A holland Jan Vermeer festő által 1665 körül megfestett alkotás a női fejfedők egy típusának is jó példája, hiszen másik címe: a Turbános nő.

A gyűrű is közkedvelt ékszerként jelenik meg az évezredek folyamán. Érdekesség, hogy a középkori népszokásokban csak a menyasszony kapott: ez volt a foglaló, amit a vőlegény „feleségvásárlás” előtt adott. Később már a vőlegény is hozzájutott. A pecsétgyűrűnek funkciója is volt, lenyomata a hitelesség igazolására szolgált.

Európában is használták

A legyező az ázsiai kultúrákban a méltóság kifejezője volt. Európában is használták az idők kezdetétől. Készülhetett kemény lapokból, teknőspáncélból, papírból vagy tollakból is. A hajtogatott legyező a 16. századtól terjedt el. A szalonokban, bálokon a hölgyek előszeretettel használták a legyezőnyelvet, amelyet az 1800-as évek elején egy francia legyezőkészítő nyomtatásban is megjelentetett. A napernyő is fontos kellék volt, nagyon sokáig – védve a fehér bőrt – a társadalmi osztályok megkülönböztetésében játszott szerepet.

Az egyes kiegészítők használatában, azok értékében különböző felfogások alakultak ki. Evita Perón például – akinek megjelenése lenyűgözte az argentin népet – magas sarkú cipőkben járt, hatalmas kalapokat és bonyolult frizurákat hordott, és feltűnő, értékes ékszereket viselt.

Coco Chanel egyszer azt nyilatkozta: „Szeretem a hamis ékszereket, mert provokatívnak találom őket, és azt hiszem, hogy szégyen milliókkal felékesített testtel végigmenni az utcán, egyszerűen csak azért, mert valaki gazdag. Az ékszerek nem azért vannak, hogy gazdaggá tegyenek egy nőt, hanem azért, hogy ékesítsék, és a kettőnek semmi köze egymáshoz.” Talán nem tévedek, ha azt írom, napjainkban legtöbben ebben a szellemben hordjuk ékeinket.
 
Csermák Judit