Carlos: Hogy jól élhessek, néha gyilkolnom kell

Carlos, a Sakál 2000 novemberében a párizsi tárgyalásonReuters-felvételA válasz bonyolultabb. A Carlos-csoport tevékenységét a kádári Magyarország politikai-ideológiai okokból – antiimperialista alapon – támogatta, később tűrte, de sosem tiltotta. Mint ahogy Budapesten bizonyos mértékben a különféle palesztin „felszabadítási” szervezeteket, az olasz Vörös Brigádokat, a japán Vörös Hadsereget, az IRA-t és a nemzetiszocialista gyökerű ETA-t is szalonképesnek tartották. A nyugatnémet szélsőbaloldal terrorszervezetei (RAF, RZ) segítését a testvér országok együttműködése keretében Kelet-Berlinre, a Stasira bízták.

Noha a Carlos-csoport jelenléte az egyik legjobban őrzött államtitoknak számított a nyolcvanas évek Magyarországán, több száz embernek lehettek információi tevékenységükről. Elsősorban Varga József alezredesnek a BM III/II–8-as operatív osztálya vezetőjének, munkatársainak, továbbá a hetvenes években, a nyolcvanas évek első felében a térségben, Bagdadban, Damaszkuszban, Kairóban diplomáciai szolgálatot teljesítők egy részének. Ezen túl a bel-, kül- és a honvédelmi minisztérium, a pártközpontban a külügyi, adminisztratív osztály vezetőinek, a Kádár-titkárságnak és természetesen magának Kádár Jánosnak is. Nem beszélve a szovjet nagykövetség KGB-tisztjeiről, a baráti államok – köztük Irak, Líbia, Szíria, Dél-Jemen – Magyarországon szolgáló biztonsági összekötőiről, diplomatáiról, jó néhány, a Váci utcában dollárral csencselő közel-keletiről, palesztin szervezetek budapesti képviselőiről, Budapesten tanuló közel-keleti diákokról.

Noha Nyugaton még mindig naivan az ellenkezőjét állítják, Carlosék tevékenységét illetően a meghatározó természetesen a Szovjetunió volt. Az történt, amit Moszkva jónak látott, engedett. Carlosék olyan nagyságrendű politikai tényezőknek számítottak – Carlos nem valami pitiáner besúgó, hanem az akkori világ első számú politterroristája! –, hogy nem tevékenykedhettek volna szabadon csaknem másfél évtizedig a (szocialista) világ első számú hatalma, Moszkva kontrollja nélkül. Olyan országokban (NDK, Magyarország, Jugoszlávia, Románia, Bulgária, Csehszlovákia) jöttek-mentek zavartalanul, amelyekbe ellenőrizetlenül egyetlen külföldi sem juthatott be. Dél-jemeni, iraki, szíriai diplomata-útlevéllel közlekedtek, Ferihegytől Schönefeldig egész arzenált hurcoltak magukkal.

Oliver Schröm, a legújabb Sakál-könyv szerzője megemlíti, hogy egy alkalommal a kelet-berlini Schönefeld repülőterén a szófiai gépbe beszállva Carlos egyik embere ügyetlenségből kipottyantotta a zsebéből a pisztolyát, amit az egyik NDK-s tiszt felemelt és udvarias mosollyal „uram, elvesztett valamit” szavakkal átadott neki.

Mai ismereteink szerint furcsa tartózkodás jellemezte a Carlosékkal szembeni moszkvai viszonyt. Mintha Moszkva a piszkos munkát – a csoporttal való kapcsolattartást, támogatásukat – a csatlósállamokra, elsősorban az NDK-ra, Romániára, Magyarországra, Bulgáriára, Kubára bízta volna. Carlos Moszkvához való viszonya, jelenléte – ellentétben az egészében véve feltárt kelet-közép-európai kapcsolatrendszerrel – még mindig a XX. századi történelem fehér foltjai közé tartozik. Vagy a fordulat éveiben – az 1988–1994 közötti időszakban – a szovjeteknek mégis sikerült volna eltüntetni az érintett kelet-közép-európai országokból a kompromittáló jeleket, dokumentumokat? A történetnek még nincs vége.

A Carlos-ügy egykori kelet-közép-európai érintettjei bizalmatlanok. Joggal. A régióban még nincs biztonság, a közelmúlt ügyeit még nem rendezték el megnyugtatóan, sok minden el van maszatolva. Ennélfogva egy-egy párt, csoport saját kénye-kedve szerint piszkálhat dolgokat, a múltat, embereket rángathat törvény elé – jogosan vagy jogtalanul. És sok kérdésre nehéz választ adni. Például a Carlosékat figyelő magyar tisztek, feletteseik – a Carlossal személyesen sokszor tárgyaló Varga – megsértették-e a terroristák támogatását már akkor szankcionáló nemzetközi jogot, a Magyarország által aláírt helsinki megállapodást, vagy a nyolcvanas évek magyar törvényeit? Például a 3/1982-es, a terroristák nyilvántartásba vételét, intézkedést előíró belügyminiszteri utasítást? Hogyan fogják a történteket megítélni két év múlva, amikor Magyarország feltehetően az EU tagja lesz?

Parancsra tették, engedelmeskedve a keleti blokk korlátozott szuverenitása, a Brezsnyev-doktrína gyakorlatának? Formailag ki és mire hivatkozva engedélyezte Carlosék hat évig tartó magyarországi bekvártélyozását, fegyverraktáraik felállítását, BM-lőtereken való gyakorlatozásukat? Miért voltak eredménytelenek évekig az amerikai külügyminisztérium próbálkozásai? Budapest ugyanis csak a nyolcvanas évek elejétől hajlandó a jenkikkel bizalmasan Carlosék menesztéséről tárgyalni. Talán a kádári „jóléti modell” miatt nyakig eladósodott magyar vezetés belátta, érdemes jó pontokat gyűjteni a mentőkötél, az IMF-tagság megadásában döntő szavú Washingtonnál?

Tény, a végrehajtók az adott helyzetben profi módon cselekedtek. Varga találta ki Carlosék Budapestről való elijesztésének a trükkjét is. Az őket feltűnően megfigyelő magyar tiszteket nyugatnémet rendszámú kocsikba ültette, és kerülő úton Carlosék tudomására hozta, hogy a továbbiakban nem tudják garantálni a terroristák biztonságát, mert Magyarországon már vadásznak rájuk a német, a francia, az izraeli elhárítás emberei (ami akár igaz is lehetett). Vargáék ugyanakkor tűrték, hogy Carlos és emberei megalázzák őket. Carlos egyikőjüket a szó szoros értelmében fülön csípte és pisztolyt dugva az oldalába a legközelebbi budapesti rendőrőrsre hurcolta, ahol a magyarok eljátszották, hogy a lefülelt megfigyelő tulajdonképpen nyugatnémet ügynök.

Vargáék 8500 oldalnyi dokumentumot, tíz, nagyon vaskos könyvnyit gyűjtöttek össze a terroristáról. (Ám a dossziék döntő része ma sem hozzáférhető történészek, újságírók számára.) Ha valakik tudták, mit művelt Carlos 1979–1985 között, azok a magyar belügyi elhárítás, a III/II–8 emberei voltak. Hogy ezzel az információtömeggel mit kezdett az ország akkori vezetése, a Varsói Szerződés és Moszkva – más kérdés. Vargáék magyar érdekeket tartották szem előtt, amikor úgy akarták kivonulásra ösztönözni Carlosékat, hogy ne hangolják az ország ellen őket, ugyanakkor Moszkvát se ingereljék ideológiai védencei bírálatával.

Tény, hogy Kádárék félelme Carloséktól túlzott volt (vagy a megjátszott félelem jól jöhetett nekik: ezzel takarózhattak a vádakkal szemben, hogy terroristákat pátyolgatnak). Carlos nagyon jól tudta, nem léphet Moszkva és csatolt részei ellenében. ĺgy például a Stasi tolmácsolta kérésnek azonnal eleget téve meghúzta magát és nem hajtott végre merényleteket sem Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár 1981-es nyugat-németországi látogatása, sem az ugyanebben az évben tartott szovjet pártkongresszus idején. Carlosék hanyatlása és a Szovjetunió politikai-gazdasági-morális széthullása, a zasztoj, egybeesett. Ahogy megkezdődött a Gorbacsov-éra, az új gondolkodás, a peresztrojka, ütött Carlosék órája, mert nagy pártfogójuk kifarolt mögülük és közel-keleti patrónusaik, a szélsőséges palesztin csoportok, arab rezsimek mögül.

Carlosék 1985 végén, néhány hónappal Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése után a magyar szervek erősödő késztetésének engedve végleg felszámolták magyarországi fegyverraktáraikat, budapesti támaszpontjukat a Vend utcai villában. Prágában, majd Kelet-Berlinben kerestek menedéket, egyre kisebb sikerrel. Már 1981 tavaszán magyar kezdeményezésre a testvér országok állambiztonsági vezetői megtárgyalták a Carlos-dilemmát: hogyan lehetne eltávolítani a mind kellemetlenebbé váló terroristát, mondjuk elküldeni melegebb éghajlatra, Kubába. A kubai elvtársak hajlottak volna rá, Carlosnak azonban esze ágában sem volt lelövetni magát a világforradalomért venezuelai, kolumbiai dzsungelekben – ahogyan azt Havannában elképzelték. Hisz Budapesten olyan kellemes az élet, szépek a lányok, olcsó a márkás francia konyak és a rendőrökkel is szót lehet érteni.

Pontosan nem tudni, hol vannak a Carlos-iratok, a telefonlehallgatások szalagjai, a Carlos által a Budapest szállóból küldött faxokról készített másolatok, a Varga-csoport ügynöki jelentései, a 8500 oldalnyi aktacsomag. A Gauck-intézethez hasonló funkciójú TH-nál, a belügyben? Ami biztos, Németországban a Carlos-ügy adatait, mint valamennyi, a Stasi-működéssel kapcsolatos dokumentumot (így a magyaroktól kapott bizonyítékokat is) a törvény szerint a Gauck-intézetben őrzik. Persze másutt, a cseheknél, lengyeleknél sem jobb a helyzet, a kelet-közép-európai országokban hozott ügynöktörvények felemásak. A tisztázásban messze a többiek előtt járó németek morális oldalról is megközelítik a kérdést. Paul-Georg Hefty, az FAZ Magyarországot jól ismerő vezető publicistája a Medgyessy-ügy kapcsán az egykori állambiztonsági tiszteket aszerint ítélné meg, vajon hazájuk javára cselekedtek-e (külföldön), vagy honfitársaik ellen is spicliskedtek?

Helmut Voigt őrnagyot, a Carlos-csoport NDK-beli tevékenységét koordináló keletnémet állambiztonsági tisztre – Varga József partnerére – Görögországban bukkantak rá. Athén 1992-ben kiadta Németországnak, ahol bírósági eljárás keretében a terroristacsoport segítéséért 1994-ben négyévi börtönbüntetésre ítélték. Azért, mert a tudtával, közreműködésével szervezett nyugat-berlini merényletben németek, EU-polgárok haltak és sebesültek meg.

A Carlos-ügy évekig nem foglalkoztatta az átalakulás lázában égő Kelet-Közép-Európát. Aztán a látszólagos állóvizet felkeverte az 1982-es, a nyugat-berlini Francia Ház (Maison de France) elleni Budapestről szervezett robbantásos merénylet miatt felelősségre vont német szélsőbalos terrorista, Johannes Weinrich németországi és Carlos párizsi pere. Weinrich védője 1997 januárjában eredeti magyar állambiztonsági dokumentumokat kért, a németek megkeresték a Horn-kormány illetékeseit. A Der Spiegel 1997 őszén azt írja, a magyar kormányzat évekig tartó akadékoskodás után végre ráállt, hogy segítse a Carlos-csoport felgöngyölítését.

A kilencvenes években meg nem erősített hírek szerint egyfajta hallgatólagos alku kötődött: ha a Carlos-ügyben egykor részes magyar belügyi tisztek segítenek a feltárásban, elsősorban a müncheni SZER és a nyugat-berlini Francia Ház elleni robbantás körülményeinek a tisztázásában, német részről elfelejtik a fordulat előtti Magyarország szerepét a Nyugat-Németországban gyilkosságokat elkövető Carlos-csoport támogatásában.

1997–1998-ban az NSZK budapesti nagykövetségére német ügyészek, állambiztonsági szakértők érkeztek és meghallgatták a Carlos-ügyben érintett magyar elhárító tiszteket. Nagyon meg voltak elégedve a magyarok feltáró jellegű együttműködésével. Egyikük megfogalmazása szerint ez „jelentős mértékben” hozzájárult a gátlástalan gyilkos, Johannes Weinrich, Carlos jobbkeze bűneinek a feltárásához. Weinrichet (akit védője ügyes taktikázása folytán a „magyar” papírok bevetése előtt kis híján szabadlábra helyeztek) 2000-ben életfogytiglanra ítélték.

Az Intelligence című hírlevél 63. száma 1997-ben azonosítatlan forrásokat idézett, amelyek szerint a kilencvenes évek közepéig a magyar vezetés akadályozza az akkori kelet-közép-európai felső politikai körök és a Carlos-csoport közti öszszekapcsolódások feltárását. Ennek ellentmond, hogy a magyar és német politikusok, titkosszolgálatok szorosan együttműködve 1994-ben Kelet-Berlinből Budapestre csalták Chretah szíriai diplomatát, aki az 1982-es nyugat-berlini robbantás egyik segítője volt.

Lehmann, a német BKA felügyelője Budapesten nemzetközi letartóztatási parancsot dugott a meglepett arab orra alá, és megfenyegette: vagy önként eljön vele és bíróság elé áll Németországban, vagy Magyarországon lecsukják. Az Asszad család Szíriája, évtizedekig a nemzetközi terrorizmus, a szélsőbalosok, az antiszemiták, a náci tisztek egyik támogatója, felhördült, a diplomáciai mentesség sárba taposását, emberjogsértést emlegetett. Chretah józanul Németországot választotta.

A budapesti kormány 1997-ben, amikor a franciák és a németek Magyarországon keresték a Carlos-, illetve Weinrich-perekhez a bizonyítékokat, már igen készségesen segítettek. Tudták, az együttműködéssel a NATO-felvételhez olyannyira szükséges mosolycsekkeket gyűjthetnek. Szentiványi Gábor kormányszóvivő és Vastagh Pál igazságügy-miniszter minden segítséget megígért a terrorizmus felszámolásához.

Carlost Párizsban, Weinrichet Berlinben állították bíróság elé 1996-ban. Jean-Louis Bruguiére francia vizsgálóbíró Budapestet is felkereste bizonyítékok után kutatva. Bruguiére-rel az együttműködés göröngyösen alakult. A vizsgálóbíró öszszekapott saját kémelhárításának embereivel is, de a franciák hozzájutottak számos BM-dokumentum másolatához. A németek mindezt féltékeny bizalmatlansággal szemlélték. A magyar BM-ben a francia kapcsolat kerekedne felül a német ellenében? Berlin pozíciói azonban szilárdak maradtak. Medgyessy 2002 tavaszán a Németországban jó néhány évet szolgált követet, dr. Czukor Józsefet hívta haza a magyar polgári hírszerzés élére.

Bonn és Párizs összeveszett, a nyugati különleges szolgálatok a kelet-közép-európai térség „újrafelosztása” körüli huzavonát tárgyalták, miközben egyikőjük sem finnyáskodott a módszereket illetően? Carlost 1994-ben francia kommandósok féltucatnyi nemzetközi jogi előírás megsértésével rabolták el Kartúmból Párizsba. Boszniában 1995-ben (a magyar hírszerzés és a Moszad segítségével?) elcsípték a palesztinokkal, később az iszlámista zsoldosokkal szoros kapcsolatot tartó Bruno Breguet-, a Carlos-csoport egyik tagját, egy magyar katonai támaszpontra (Taszárra?) szállították. Itt a francia DGSE, a hírszerzés szakemberei úgy megvallatták a svájcit, hogy az orvosok alig tudták életre kelteni. Brunót, mozgalmi nevén Lucát a magyar elhárítás jól ismeri, a nyolcvanas években hosszú ideig Carlos mellett dekkol Budapesten.

Oliver Ströhm könyve beszámol egy évekkel korábbi esetről: a Carlos-csoport egyik fiatal német terroristája egy merénylethez bombát szerelt össze. A térde között piszkálgatta a robbanószerkezetet, amely beindult. Az RZ (Forradalmi Sejtek) tagjának tőből elvitte mindkét lábát, emellett szilánkok tépte szemeit is el kellett távolítani. A német elhárítás tisztjei a rettenetes fájdalmakkal küszködő emberroncsot még a kórházban, Validol-morfiuminjekcióktól kábult, hagymázos állapotában alaposan kifaggatták a német szélsőbalos terrorszervezetek felépítéséről, működéséről. Felbecsülhetetlen értékű információkhoz jutottak, terroristák tucatjait csukták le, a német radikális, gyilkoló szélsőbaloldal gyakorlatilag megszűnt létezni.

Emberi jogot sértettek a kihallgatók? Vagy ártatlan emberéleteket mentettek meg? A malom tovább őrölt. 2002. július elején az RZ egyik 1986-ban elkövetett merénylet tettesei álltak a bíróság előtt. A múltért előbb-utóbb felelni kell.

Berlin, 2002. július