Bush öt napja Afrikában

Amikor George W. Bush először járt Afrikában 1990-ben, édesapját képviselte a Szenegál területébe beékelődött miniállam, Gambia negyedszázados fennállását ünneplő partin, ahol tűzijátékkal és táncparádéval szórakoztatták őt. Az örökös rossz tanuló fiatalember most elnökként több milliárd dolláros segélycsomaggal tért vissza Afrikába.

Bush nem népszerű a kontinensen. Konzervatív politikusként és „külpolitikai amatőrként” az Afrikánál nagyobb geopolitikai jelentőségű régiók is csak szigorúan az amerikai érdekek miatt kerülnek látóterébe. Most viszont tizenötmilliárd dollárt szán az AIDS elleni harcra, százmilliót biztonsági intézkedésekre Kelet-Afrikában, Etiópiának élelmiszer-szállítmányokat, a többi afrikai országnak pedig a kereskedelmi privilégiumok kibővítését ígéri. Afrikai elemzők már-már azt mondják: Bush többet tett le az asztalra, mint az egyértelműen Afrika-barát és liberálisabb Clinton.

Persze a segélyhez az élelmiszert nem afrikai, hanem amerikai farmerektől veszik. Az AIDS-program az amerikai konzervatívok megnyugtatására az „önmegtartóztatás”, nem pedig az óvszer népszerűsítésére koncentrál. A biztonságra szánt pénzt pedig az al-Kaida ellen használják majd fel, amely Kelet-Afrikában találta meg az egyik legjobb színteret az amerikai érdekeltségek elleni harcra.

Ha Bush egyértelműen afrikai kollégái kedvében akart volna járni, benézhetett volna az Afrikai Unió (AU) idei csúcstalálkozójára, amely időben egybeesett ötnapos körútjával. Igaz, a harminckilenc évig fennállt Afrikai Egységszervezet (OAU) utódja nem feltétlenül érdemelte még ki a támogatást. A közös afrikai valuta – az afro – gondolatát csak viccből vetette fel a dél-afrikai nemzeti bank kormányzója. A kontinens problémáit sem a szuperhatalom, sem pedig az AU nem fogja egyhamar megoldani.

Az afrikai egység legfőbb szószólója Moamer Kadhafi, aki nemrég még az arab egység mellett kardoskodott – sikertelenül. Mint kiderült, szívesen venné, ha az afrikai parlament Líbiában ülne össze, más kérdés, hogy saját alattvalóinak három évtizede nem tart ilyesféle intézményt. Azt a kijelentését sem sikerült értelmezni, miszerint „az afrikai kontinens konfliktusai filozófiailag és történelmileg megmutatják Afrika egységét”. Ő mindenesetre nyolcvan limuzinból álló karavánnal és női testőrséggel turnézik az ügy érdekében.

Abban mellesleg igaza van, hogy Afrika konfliktusai nem ismernek határokat. Ő tudhatja ezt a legjobban, hiszen a jelenleg legtöbb problémát okozó libériai elnök, Charles Taylor is az ő neveltje, Kadhafi közvetve Nyugat-Afrika nagy részének tragikus sorsáért felelős. Foday Sankoh, aki a több ezer civilt megcsonkító hadsereget vezényelte Sierra Leonéban, szintén Líbiában készült fel a feladatra. Sankoh és Taylor közösen szította a vérengzést Guineában, a libériaiak harcoltak az elefántcsontparti konfliktus mindkét oldalán. Burkina Faso, Mali és Niger jórészt az Elefántcsontpart élő vendégmunkások küldeményeiből él, így ők is érintettek. A térség olajtartalékaira is utalva az Economist azt írja: Libéria „égő gyufa egy olaj áztatta környéken”.

Az AU egyik alapelve kimondta, hogy tilos mások belügyeibe beavatkozni – még akkor is, ha éppen a nyolcszázezer életet követelő 1994-es ruandai népirtásról van szó. Az AU alapokmánya kiemeli a demokrácia és az emberi jogok védelmét, de Bush már azzal is magára tudta haragítani a kontinens vezetőinek nagy részét, hogy kiállt a megfélemlített zimbabwei ellenzék mellett.

Persze a mások belügyeinek tiszteletben tartására vonatkozó szabály amúgy is főként ürügy a tétlenségre, illetve védelem a vezetők saját háza táját érő kritikákkal szemben. A Kongói Demokratikus Köztársaságban zajló, az utóbbi öt évben három-ötmillió ember halálát okozó, „afrikai világháborúban” részt vettek Ruanda és Uganda, Angola, Namíbia és Zimbabwe csapatai is.

A kongói háború egyben arra is kitűnő példa, mennyire nehéz kívülről rendet teremteni Afrikában. Az Európai Unió francia vezetéssel csapatokat küldött az országba, ám megbízatásuk kizárólag Bunia városának védelmére szól, s nem érinti a Nyugat-Európa méretű, dzsungellel borított ország többi részét. Kofi Annan ENSZ-főtitkár az USA-t is felkérte a kongói vállalkozás támogatására, ám egyelőre Kongó nem, csak egy libériai hadművelet van napirenden Washingtonban.

Néhány országban egyszerűen nem fog maradni lakosság, ha a jelenlegi trendek változatlanok maradnak. Botswana a földrész leghosszabb ideje fennálló demokráciája, az egyik legfejlettebb gazdasággal büszkélkedhet, ám legalább minden harmadik felnőtt HIV-fertőzött vagy AIDS-beteg. A már említett önmegtartóztatási program, amelyre az amerikai adófizetők milliárdjait ajánlották fel, aligha fogja megmenteni az országot a lakosság menthetetlen fogyásától.

Egyelőre csak Nigéria és Dél-Afrika elég nagy és fejlett ahhoz, hogy rablók helyett jelentős stabilizáló fegyveres erőket küldjön más afrikai államokba. Sajnos a volt szabadságharcos dél-afrikai elnök, Thabo Mbeki nem hajlandó támogatni a zimbabwei ellenzékieket.