Brooklyn, 2006. január

Már pénteken elhatároztuk barátnőmmel, hogy a szombatot mozizással töltjük. Elég régen voltunk utoljára moziban, és több olyan film is vetítésre került azóta, amelyet szívesen megnéztünk volna. Hosszadalmas tárgyalások után végre megállapodtunk, hogy az egyik brooklyni multiplexben nézünk meg két filmet. Azért csak kettőt, mert mindkettő elég hosszú, több mint kétórás. Szombaton tehát reggel elintéztük a szokásos elintéznivalókat, én elolvastam a Timesot, mert anélkül nem szombat a szombat. Szendvicset csomagoltunk, kis nassolnivalót is tettünk a hátizsákba, és koradélután meg is vettük jegyeinket az első előadásra.

Woody Allen új filmjét, a Match Pointot láttuk, s én főleg annak örültem nagyon, hogy ez végre jó film, ellentétben az utóbbi néhánnyal. Nemcsak a történet remek, hanem a kamera munkája, a színészek teljesítménye és a szöveg is.

Másodiknak Steven Spielberg Munich című filmjét láttuk, ez sem komédia. A történet 1972-ben kezdődik, amikor is Münchenben palesztin terroristák lemészárolták az izraeli olimpiai csapat tizenegy tagját. Az izraeliek a történtek után úgy döntenek, hogy egy titkos küldetésű csapat fokozatosan minden olyan palesztint megöl, akinek köze volt Münchenhez.

Mozizás után meglátogattam két cicát. Tulajdonosaik – az egyik kétgyermekes család, ahol bébiszittelni szoktam – síelni mentek, és megkértek, távollétükben etessem, itassam és szeretgessem állatkáikat. Dot (Pötty), a kisebb fehér cica, és Momo, a hosszú szőrű, gombolyagra emlékeztető macsek, egyértelműen örültek nekem, és hangos dorombolással jelezték, hogy szeretik, ha simogatják őket. Nem sokat ettek ugyan péntek reggel óta, mert Dot nem az a habzsoló típus, Momo pedig kényszerfogyókúrán van, mert az állatorvos szerint túlsúlyos. Én mindenesetre feltöltöttem Momo diétás száraz ételt tartalmazó tálacskáját is.

Vasárnap reggel egy fiatalemberrel találkoztam, akivel a helyi könyvesbolt kávézójában együtt próbálunk felkészülni egy eléggé nehéz vizsgára. A fiatalember, Phil nagyon kedves volt, és kiderült, hogy ő is ugyanazokkal a problémákkal küzd, mint én: a vizsga angol nyelvi része sokkal jobban megy neki is, mint a matematikai. Mivel viszont Phil itt született és szabad idejében színdarabokat ír, a teszt nyelvi része neki lényegesen jobban fekszik, és inkább ő tanított engem, mint én segítettem neki. Két órán át gyakoroltunk együtt, és ennyi elég is volt nekem egy napra.

Ebéd után egy kutyust vittem ki sétálni. Winnie, a kis pudlikutya nagyon szeleburdi, és a kertben sorra megtámadta az összes bokrot. Viszont szófogadó is. Három egyszerű gyakorlatot végeztettem el vele néhányszor, s Winnie nagyon ügyesen megtanulta, mit kell tennie ahhoz, hogy hozzájusson a számára csemegének számító szárított csirkemájdarabkákhoz. Arról viszont, hogy ne harapjon bele a csizmámba, és hogy ne ráncigálja menés közben a farmerem alját, nem tudtam meggyőzni. Úgy látszik, mindenkinek vannak korlátai, ami a tanulás egynapi adagját illeti.

A két cica már várt a bejárati ajtóban, és láthatólag megdöbbentek, amikor kutyaszagot szimatoltak rajtam. Eledel- és vízfeltöltés után játszottunk egy kicsit, s már úton is voltam a sötét téli brooklyni estében hazafelé, ahol rögvest a számítógép elé ültem, hogy elolvassam az interneten a Családi Kör újabb számát, és megírjam ezt a rövid kis beszámolót.