Brooklyn, 2006. augusztus

Amikor az embernek jó dolga van, az idő – úgy tűnik – sokkal gyorsabban telik. ĺgy sajnos eljött az a nem nagyon várt hétvége, amikor el kellett búcsúznom csallóközi családomtól és barátaimtól.

Csomagolás közben egyre csak csörgött a telefon, jöttek az sms-ek, és az ismerősök nem szűkölködtek jókívánságaikban. Bevallom, nagyon jól esett, hogy megjegyezték, mikor utazom, és hogy vették a fáradságot, és ha már személyesen nem is, legalább így búcsúztak. Többen később újra megkerestek, mert értesültek róla, hogy mi mindent nem szabad a repülőgép fedélzetére vinni. A könyvek, ruhák, ajándékok bekerültek a bőröndökbe; minden kis zugot kihasználtam, elvégre sosem lehet tudni, mikor jön jól egy-egy tubus, bepréselt krém. Egyébként sem szeretek búcsúzkodni, és a családomtól elköszönni ilyenkor a legnehezebb, pedig elég sokszor túlestünk már ezen a procedúrán az elmúlt évtizedben. A bennünket elválasztó óceán óriási, még ha hét órányi repüléssel tulajdonképpen bármikor itthon lehetek.

Túlestünk a búcsún, a kellemes otthoni hétvégémnek vége szakadt, és én újra a Ferihegyi repülőtéren álltam, csomagjaimmal együtt a New York-i járat hosszan kígyózó sorában. A fokozott biztonsági intézkedések miatt lassan haladtunk. Mindenkinek egyenként magyarázták el, hogy semmiféle folyadékot, krémet vagy orvosságot nem vihet a fedélzetre. A véletlen szerencsének köszönhetően ezt az utat a business osztályon tehettem meg, így még felszállás előtt kipróbáltam a business lounge nevű várótermet, amely leginkább egy kellemes kávézóra emlékeztetett. Volt inni- és ennivaló, újságok és két gépen internet-hozzáférés is, mindez ingyen, illetve a jegy árába foglalva.

A felszállás előtt még egyszer ellenőriztek bennünket. Sok minden került ki a táskákból a szemétbe. A magyar légitársaság a szép várótermen kívül más előnyt nem nyújt a méregdrága business class jegyek tulajdonosainak, így mindenki egy sorban várakozott, vagy, mint én, megvárta, amíg a sor elfogy, és a végén ment át az ellenőrző ponton. Végül egyórás késéssel elindultunk. Kellemes volt kivételesen távol maradni a síró gyerekektől és élvezni a kényelmesebb ülést, a figyelmesebb kiszolgálást és a jobb ételeket. A mellettem ülő úriemberrel hosszasan beszélgettünk filmekről, irodalomról és az élet furcsa fintorairól.

Az út hamar eltelt, a késésünkből is lefaragtunk valamennyit, és már sorakozhattunk is a JFK repülőtér határőrei előtt. Az ügyintézés simán ment, a csomagokra sem kellett túl sokat várni. Amikor kiléptem a reptér légkondicionált épületéből, megcsapott az ismerős, párás, meleg levegő: a New York-i betonrengeteg sok autóval és még több, különféle bőrszínű és nyelvű emberrel. A megérkezés élményét fűszerezte, hogy a reptér felújítása miatt az elémsiető barátnőm autójával csak távolabbra tudott parkolni, így három, iszonyúan nehéz csomagommal a tervezettnél jóval hosszabb utat kellett megtennem a külső parkolóig.

Ettől eltekintve viszont minden a megszokott kerékvágásban zajlott, mint amikor először életemben autóztam erre, most is lenyűgözve néztem a mellettem elhaladó városrészeket, a házakat, az autókat, az embereket, az óriásplakátokat és minden mást, ami ezt a sokszínű, érdekes kavalkádot alkotja. ĺme, a második otthonom.