Brooklyn, 2005. április 9–10.

Molnár Miriam szabadúszó újságíró, négy éve él New Yorkban, szinte azóta állandó munkatársa a Családi Körnek és az ĺzvilágnak. Egy éve egyetemi tanulmányokat is folytat, így a független egyetemista szemszögéből tudósít az ottani mindennapok világáról, hangulatairól.

Két esős szombat után ma végre napos hétvégére ébredtünk és végre a napnak ereje is van. Az emberek örülnek a tavasznak, a környéken a város jóvoltából nárciszok kerültek a fák köré, virítanak szépen sárgán, és kora reggel az illatukat is lehet érezni. Én még nem hiszem el teljes mértékben, hogy a télnek vége, ezért nem is raktam el a nagykabátot és a csizmát, hátha holnapután újra hó esik. A brooklyniak viszont már vígan rövidnadrágban és rövidujjúban mennek kutyát sétáltatni.

Szombat reggel mosás közben gyorsan kiporszívóztam. Szegény Max (a vörös kandúr) annyira fél még mindig a porszívótól, hogy több karmát vesztette el a parkettán, ahogy iszkolt a nappaliból a szokásos ágy alatti búvóhelyére. Mire a takarítással végeztem, a mosógép meg a szárító is befejezte munkáját, és a ruhákat összehajtogatva vissza is raktam a szekrénybe. Az itteni mosás-szárítás rendszernek köszönhetően nem kell a kimosott ruhákat kiteregetni, és kerülgetni, sőt a vasalás is elmarad az esetek többségében. Roppant kényelmes: másfél óra alatt a szennyesből azonnal viselhető tiszta ruha lett!

Egy órakor két fiatalemberrel volt találkánk. Egy nemrég nyílt helyi étteremben ebédeltünk és cseréltünk eszmét különféle dolgokról. Engem leginkább az fogott meg, amit az egyik férfi a munkájáról mesélt. A volt Szovjetunió ázsiai országaiban dolgozik helyi szervezetekkel azon, hogy az ottani drogosok némi segítséget kapjanak szenvedélybetegségük legyőzésében. Többek között akupunktúrával kezeli őket, ami sok évvel ezelőtt neki is, mint heroinfüggőnek, segített. A legérdekesebb az volt a történetében, hogy főleg a vidéki emberek nem vesznek tudomást a kemény drogosokról környezetükben, és egyszerűen letagadják létezésüket. Néhány jól irányított kérdéssel viszont könnyen a nyomukra lehet bukkanni.

Este moziba merészkedtünk. Woody Allen új filmjét, a Melinda és Melindát láttuk. Közben végig azon imádkoztam, hogy jobb legyen, mint az utóbbi néhány munkája, de sajnos csalódnom kellett. A színészek remekül alakítanak, a helyszínek viszont a realitásnak nem éppen megfelelőek, a film lassú és unalmas. Woody szokásos önmagát írta bele a forgatókönyvbe, s az őt alakító színész kínosan úgy beszél és gesztikulál, mint ő. Ezek után besettenkedtünk egy másik filmre is, úgy gondoltuk, John Travolta és Uma Thurman hátha kárpótol, de ez még roszszabb volt: fájdalmasan bugyuta, és több esetben nem is értettem, mi történik. Az újból elsütött Travolta–Thurman táncból csak Uma fenekét lehetett látni...

Vasárnap reggel elolvastam a New York Timest, és egy laktató ebéd után elindultunk Manhattanbe, ahol a Broadway-n megnéztük a Hegedűs a háztetőn című musicalt. A fejenkénti százdolláros jegyek remek helyet biztosítottak, és a minden tekintetben fergeteges háromórás darab megtette hatását. Egész este és még másnap reggel is a Ha én gazdag lennék című nótát énekeltem a macskáknak, hol angol, hol magyar nyelven.