Nem messze Párizstól történt, 1813-ban. Egy bizonyos tímár négyesztendős fia apja árjával játszadozva egyetlen óvatlan mozdulattal úgy megsértette a szemét, hogy az fertőzést kapott, ami aztán a másik szemére is átterjedt. Az ötéves Louis tehát teljesen megvakult.
Braille-írás
Ki tudja, hányszor hallotta Louis Braille az e vasárnapi evangélium történetét, melynek főszereplője a szintén vak Bartímeus, hiszen életrajzírói nemcsak azt tüntetik föl, hogy Braille Párizs szinte öszszes templomának orgonáján játszott, hanem hogy ez igényes szolgálat mellett még az istentiszteletet is igyekezett valahányszor teljes odaadással átélni. A vak Bartímeusról szóló evangélium is teljes összpontosítást igényel – fontosak a részletek, rengeteg akadályra mutatnak rá, amit a szerencsétlennek le kellett küzdenie, s valószínűleg a mai napig le kell küzdeniük azoknak, akik hasonló fogyatékossággal élnek.
Az első sokat sejtető részlet: a vak „az útfélen ült és kéregetett”. Emberileg szólva, minden oka megvolt rá: elismerni végérvényesen, hogy nem képes lépést tartani a többiekkel, az épekkel... Szinte természetes ilyen esetben a kisebbségi érzés hatalmába kerülni, elhinni, hogy az ember visszafordíthatatlanul a vesztesek oldalára került, arra ítéltetve, hogy nyomorult életét eltengesse valahogy. Maga Braille is elárulta bizalmasan egyik barátjának, nem sokkal halála előtt, hogy valóban nemegyszer kérte az Istent, szólítaná el erről a világról. A kétezer évvel ezelőtti bibliai Bartímeus Braille számára is példamutató lehetett, hiszen ő is kéri Istent, de más értelemben: „Amint meghallotta, hogy a Názáreti Jézus az, elkezdett kiáltozni: Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” (Mk 10, 47). ĺgy az elkeseredett hallgatás reménykedő kiáltássá változott. A letargia, a lemondás pedig afféle aktivizáló élni akarássá. Csakhogy jött a következő próbatétel – a saját belső gátak áttörése (átkiabálása) után –, a még fájdalmasabb külső gát: az emberek, akik „leintették őt, hogy hallgasson”. A szerepek felcserélődnek. Azok, akik „úton vannak” – összehasonlítva Bartímeussal, aki „kívüle van az útnak” – végül szintén „útszélinek” mutatkoznak, a hitetlenség és a szeretetlenség zsákutcájába keveredve. Ha tehát figyelünk az apró részletekre, felfedezzük, hogy ők a vakok tulajdonképpen – lelki vakságtól szenvednek! A nem látó ember gőgös lehurrogása nemcsak a szerencsétlennel szembeni elvakult érzéketlenséget jelenti, hanem annak a képességnek (vagy hajlandóságnak) a hiányát is, mely elhiszi Jézus gyógyító hatalmát. Paradox módon tehát azok lelki vakságát, kik magabiztosan lépkednek az úton, egy vak kezdi gyógyítani, az útszélről kiabálva. És Márk evangélista hasznosnak tartja részletesen leírni, hogy minél inkább el akarták őt hallgattatni, „ő azonban annál jobban kiáltozott: Dávid Fia! Könyörülj rajtam!” (Mk 10, 48) Nem hagyja magát visszatartani, nem hagyja, hogy kedvét szegje az érdektelen közöny: saját szemének minden valós sötétségén át, és elutasító környezetének lelki éjszakáján át is Bartímeus egyetlenegy személyre összpontosít – Jézusra. Látása még mindig nincsen, de tulajdonképpen már látja őt a hitével. Látja Krisztust és az ő hatalmát. És amikor Jézus megkérdezte tőle: „Mit akarsz, mit cselekedjek neked? A vak azt felelte neki: Mester! Hogy lássak! Jézus erre azt mondta neki: Menj, a hited meggyógyított téged. Erre azonnal látni kezdett, és követte őt az úton.” (Mk 10, 51–52) A harmadik részlet tehát: a Mester „menj” kijelentése ellenére Bartímeus nem megy el, hanem „követi őt az úton”. Feltételezhetjük, hogy Jézus hatalmának élő tanúsága lett, s hogy felhívás azoknak, akik fizikailag bár láttak, ám lelkileg a bűnök sötétjében ragadtak.
Louise Braille közvetlenül azelőtt, hogy e világról távozott, magához vette a szentségeket. Aztán azt mondta barátjának: „Isten az öröklét ragyogó reményét tette a szemembe. Mindezek után úgy tűnik, hogy semmi sem tart már engem ezen a földön.” Csendes haláláról egy sort sem írtak az újságok. Ám emléke azóta is él a hálás nem látó emberek ezreinek körében. Azért, mert Braille nem maradt az út szélén lemondóan, hanem a saját vakságával való tapasztalatát a többiek szolgálatába állította. ĺrást ajándékozott nekik, mely új horizontot nyitott meg előttük. Azzal is, hogy „kitapinthatták” a Bibliát, oldalain pedig a zsoltáros felbecsülhetetlen üzenetét: „az Úr a vakokat látóvá teszi, az Úr felemeli a lesújtottakat (...) Király az Úr mindörökké” (Zsolt 146, 8–10).
A szerző római katolikus pap
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.