Botrány túszakció miatt

Lázas izgalomban töltötte a hétvégét a francia politika és diplomácia egy meghiúsult latin-amerikai túszszabadítási kísérlet miatt. Az Élysée-palota, a miniszterelnökség és a külügyminisztérium igyekezett elhárítani a sajtó rohamát, de végül be kellett ismernie, hogy az állam csúcsán mindenki tudott az akcióról.

Az eset még július elején történt. Állítólag Chirac elnöktől kezdve Raffarin kormányfőn át de Villepin külügyminiszterig mindenki tudott róla, hogy francia katonai repülőgép indult a brazíliai–kolumbiai határra a félig francia, félig kolumbiai Ingrid Betancourt kiszabadítására. A kolumbiai elnökjelöltet 2002. február 23-án ejtette fogságba az amazóniai dzsungelben a kábítószerrel kereskedő úgynevezett Kolumbiai Forradalmi Hadsereg, amikor Mme. Betancourt megpróbált egyezkedni a gerillákkal.

Párizsban már július elején elhatározták, hogy Ingrid Betancourt-t kiszabadítják. Katonai repülőgépet küldtek a megkeresésére, fedélzetén a francia elhárítás négy tisztjével. Többnapos várakozás után a kísérlet meghiúsult, de ennél is súlyosabb volt, hogy a vállalkozás híre kiszivárgott, kompromittálva a párizsi diplomáciát. Már az akció elején azt a malőrt követték el, hogy Párizs „elfelejtette” tájékoztatni a brazil kormányt, mire készül, holott a vállalkozás színhelye a brazil–kolumbiai határ lett volna. A Carta Capital brazil hetilap értesülése szerint „valami egészen különös történt” 2003. július 13-án. Manaus repülőterén lefényképezték azt a Hercules C-130-as gépet, amely éppen Cayenne-be, Francia Guyanába készült. Azonnal értesítették a brazil légi hatóságokat, amelyek kihallgatták a tiszteket. Ők azt válaszolták, csak üzemanyagért szálltak le, ami furcsán hangzott, mert ezer kilométer kitérőt jelentett. A tisztek diplomáciai mentességükre hivatkozva visszautasították a gép átvizsgálását. A négy francia tiszt ezután légi taxit bérelt, azon akarták megközelíteni az Amazonas partvidékét. A légi taxi pilótája azonban gyanút fogott, mert már őt is rabolták el utasai. Jelentette az esetet a brazil rendőri szerveknek, a kiszabadítási kísérlet így végképpen kútba esett.

A kudarc híre hamar megérkezett Párizsba, ahol a vezető napilapok szombaton címoldalukon számoltak be a kalandról. Rögvest nyomozásba kezdtek, hogy ki tudott a tervről, honnan eredt a szerencsétlen ötlet. Az Élysée, a miniszterelnökség és a Quai d’Orsay kezdetben csak azt szivárogtatta ki, hogy az „állam legmagasabb csúcsain mindenki be volt avatva”. A riportereknek ez kevés volt, de nehezen szólaltathatták meg az érdekelteket, mert Chirac elnök éppen Új-Kaledóniában tartózkodott, Raffarin kormányfő és de Villepin külügyminiszter pedig Marokkóban. Az államfő a hírt hamisnak mondta, de hozzátette: „Ilyen műveletre az én tudtom nélkül nem vállalkozhatnak, és engem nem tájékoztattak.” Később az Élysée elismerte, hogy Chirac mindenről tudott, hiszen július elején ő maga adta elvi beleegyezését a külügyminiszternek „a humanitárius, orvosi célzatú vállalkozáshoz, de a módszert persze nem az államfő dolgozta ki”. Nouméában az Élysée szerint Chirac csak azért cáfolt, „mert ilyen műveletről nem akart a helyi sajtó előtt beszélni, nem tudhattuk pontosan, a sajtóértekezleten kik voltak ott”. Raffarin miniszterelnököt a tudósítók Marokkóban faggatták. De Villepin külügyminiszter kis cédulát csúsztatott oda neki, amelyen az állt, hogy „az akciót a legteljesebb áttekinthetőséggel hajtották végre, a védelmi minisztériummal és az Élysée-palotával összhangban”. De Villepin külügyminiszter környezetében, a Le Monde szerint „szigorúan magánvéleményként” azt állítják, hogy a látványosan meghiúsult akció hírét Nicolas Sarkozy belügyminiszter szivárogtathatta ki. A két kormánytag e körök szerint „különösen nem kedveli egymást, mi több a belügyminisztert elmulasztották beavatni a tervbe, pedig július végén hivatalos látogatásra Kolumbiába utazott”.

Ingrid Betancourt mellesleg változatlanul a kábítószer-kereskedő gerillák foglya, sorsa ismeretlen.