Borkóstoló Baracskán

Talán a Szabó Dezső-művek ismerőinek és kedvelőinek a fenti cím olvastán eszükbe jut az író szatirikus kisregényének címe, melyben szintén helységnév szerepel. Nem az elsodort falu. A húsvéti feltámadáshoz van inkább köze. Ha nem, hát nem. Nem is baj, hogy a feltámadás napja idén már mögöttünk van, mert nem éppen a húsvéti ünnepkörhöz köthető a mai jegyzetem tárgyául választott eseménysor.

Kezdjük azzal, hogy a címben feltüntetett falu egynéhány aktivistája nemrég elhatározta, mozgalmassá és emlékezetessé tesz egy napot a közösség életében. A férfiakat a nemes nedű versenyszerű kortyolgatására invitálta a hangos, a gyengébb nem képviselőit a süteménykészítés tudománya és fortélyai terelték egybe a községháza üléstermébe. A hétvégi délutánra meghirdetett rendezvényre sorra érkeztek a borok és a sütik gazdáik és kuktáik kíséretében. A kóstolgatásra váró boritalok az őket megillető, kultúrtörténetileg is megtisztelő környezetbe kerültek: a község szellemi birodalma, a könyvtár állt e célból rendelkezésre. Igaz, nem éppen a bor ízlelgetésének kultúrájáról és filozófiájáról árulkodtak a polcokon a címek, Lenin kopottas összese mellett azért Balassi Borivóknak valója is prezentáltatta magát, ha valaki épp a kötet felütésére szánta rá volna magát. De hát kivételesen nem a könyvé volt a főszerep március idusán. Bocsánatos bűnként könyvelhetjük el, hogy nem a falu olvasótá-, hanem éppenséggel a legjobbnak tartott óbora jelent meg a találkozón.

Ugyanez mondható el a nyalánkságokra is, de mivel jómagam nemcsak könyvtárosként, hanem borosgazdaként is érdekelt voltam, a sütemények és tortaszeletek pontozásának és szakszerű kóstolgatásainak körülményeiről nem tudok hiteles beszámolóval szolgálni.

A férfitársaság a szakavatottság tekintetében egyedül (bika)vérbeli pincérrel és felszolgálóval dicsekedhetett, aki a megszámozott borosüvegekkel tüsténkedett a bennfenteseknek látszó borisszák között. Mindenki pontozott, mindenki lötyögtetett, kortyolgatott kivétel nélkül. Senki sem finnyáskodott. Borkorcsolyaként a pogácsák, ízsemlegesítőkként az almaszeletek örvendtek nagy népszerűségnek. A fehérek után jöttek a vörösök. (Mintha az orosz történelem egy szelete ismétlődött volna meg egy pillanatra.) Stendhal regénycíme hajazott rá egy kicsit, és Chňoupeké vagy Gottwaldé, A vörös csillag Kladnó felett. De mindenki továbbra is a helyén maradt. Csak a pontozás végeztével keltek fel helyükről a borízlelők. Egyenest az emeletre, a süteményektől roskadozó asztalok felé tartottak. Ebből az ízből, abból a színből és habból is jutott a gyomorba. A kiértékelés és díjátadás után sokkal szabadabban, lazábban, immáron toll és papír nélkül poharazgatott tovább a férfitársaság. Ürültek az üvegek, az ügyes kezű lányok-asszonyok után a széksorok is, a férfikedv a tetőfokára kezdett hágni, mikor az utolsó nőnemű lény is elhagyta a községházát. A duhajkodó beszélgetést nótaszó váltotta fel, mígnem az utolsó csepp bor is garatra talált. Senkinek sem volt kedve még hazamenni. A községházához legközelebb lakó borosgazda pincéjébe látogatott el a nótázó társaság. Ez idáig óvakodtam a baracskai borisszák korosztálybeli összetételének bemutatásától, most még inkább okom van rá, hogy ne bolygassam a témát, megőrizendő a diszkréciót.

Maradjunk annyiban, hogy mindenkit a megivott és megevett mennyiségtől és minőségtől függően érték a hatások. Volt, ki továbbra is a nótafánál maradt, volt, ki a hegedűjét is elővette a következő pincelátogatás alkalmával, volt, ki úgy elterült az akkor még meglevő hóban, mint Csókakő a Vértesben. De senkit sem hagytak magára. Ki saját lábán, ki segítséggel, ki megrendelt autóval tért haza. (Hol vannak azok a szép idők, mikor lovakat fogtak be ilyenkor?) Volt, ki azt sem tudta, hogyan lelt otthonában az ágyára. Hát így végződött a böjti borkóstoló Baracskán. Be is fejezem, nehogy a fejfájdító, gyomorémelyítő részre, a másnapra térjek rá!