Baj van, Józsi!

Kopogás nélkül feltépte az ajtót.

– Baj van, Józsi, elvitték Mariskát is! – szólt, vagy inkább kiáltott, hangjából kétségbeesés és düh hallatszott.

Nagyon szerette Mariskát. Már két évvel ezelőtt eljegyezték egymást, de a háború kitörésével a lakodalomból csupán távoli terv maradt. Sanyit besorozták, szerencsére csak a közeli kaszárnyába, de ez épp elég volt ahhoz, hogy a boldog együttlét kedvesével csak havi néhány órára apadjon. Ahogy teltek a napok, hónapok, úgy a nász is mind távolabbinak, bizonytalanabbnak látszott. Most meg itt a kegyetlen valóság.

A németek már két hete folyamatosan hurcolták el a környező falvakból a zsidókat, teherautóval hozták a kaszárnya udvarára. Ott csoportokba osztották őket, majd egy részét átszállították a kaszárnyától nem messze felépített német táborba. A maradékot a magyar laktanya végében levő barakkokba zárták.

– Mikor történt? – kérdezte Józsi cimboráját.

– Ma délben láttam az udvaron, ahogy lepakolták őket a teherautóról – mondta Sanyi, és elcsuklott a hangja.

Szemei bepárásodtak, szemerkélt bennük az eső. Tudta, akiket átvisznek a német táborba, azokat néhány nap után bevagonírozzák és haláltáborokba szállítják. Nem tudta elképzelni, hogy az ő Mariskáját soha többé ne láthassa.

Lassan összeszedte magát, de így is látszott rajta, a pokolba kívánja az egész háborút a német hadsereggel együtt.

– Ne félj semmit – szorította meg Józsi barátja vállát –, kihozzuk.

– De hogyan? – csillant fel Sanyi szemében a remény halvány sugara.

– Még nem tudom, de kihozzuk. Valahogy át kell hozatni ide a mi laktanyánkba – gondolkozott hangosan Józsi.

– Mikor végzel a szolgálattal?

– Este hatkor.

– És holnap?

– Holnap meg holnapután éjszakás vagyok – válaszolt Sanyi jobb kedvvel, érezte, Józsi már valamin töri a fejét.

– Én holnapután reggel végzek, majd akkor délután elmegyünk Mariskáért.

– Talán azt hiszed, hogy csak úgy beengednek minket? Ha még be is jutunk, hogy tudnánk őt kihozni – Sanyit a lehetetlen feladat megint elkeserítette.

– Papír kell, parancs! Te is tudod, hogy gyakran áthoznak onnan embereket. Fegyveres katonai kíséret meg egy pecsétes papír. Parancs, azt kell szerezni! Vagy hamisítani! – mondta határozottan Józsi.

– Tudod, hogy ezért hadbíróságot is kaphatunk? – szólalt meg halkan Sanyi.

– Tudom, de most nincs más választásunk – mondta talán a maga megnyugtatására is Józsi, de ő is érezte, hogy ez most nem játék.

– Üres parancsot tudok szerezni, csak pecsét kell valahonnan – szőtte tovább a tervet Sanyi.

– Te akkor hozz papírt, majd én holnap valahogy ráütök egy pecsétet a kapitányságon – mondta Józsi, de tovább nem folytathatta, mert valaki közeledett a folyosón.

– Akkor holnap – köszönt el Sanyi, és elindult vissza a körletébe.

Egyikük sem aludt aznap éjjel. Életet menthetnek meg, de rámehet az ő életük is.

Másnap estére megvolt az üres pecsétes parancs, kiírni már gyerekjáték volt.

Péntek délután elindultak. Ismerték a járást, már többször vittek át a szolgálatban parancsokat, utasításokat.

Csupán az utcán kellett végigmenni, a sarok után már ott volt a drótkerítés.

Csendben, szótlanul haladtak, de belül mindkettőjükben vihar tombolt. Csak nehogy feltűnjön valami rajtuk. Nehogy valaki gyanút fogjon.

Odaértek a német kapuhoz. A szolgálatos beszélt magyarul, megmutatták a parancsot, de be nem mehettek.

A társa fogta a papírt, és elindult a barakkok felé. Ha nem lett volna mellükön begombolva a zubbony, szívük biztosan kiugrott volna a helyéről. Eltelt tíz vagy talán húsz perc is, de nekik óráknak tűnt a várakozás.

Aztán megjelent az előbbi katona egy német tiszt kíséretében. Mariska nem volt velük.

– Te, ezek rájöttek valamire – mondta Józsi a fogai közt Sanyinak.

Sanyi nem szólt semmit, csak állt és arra ügyelt, nehogy remegjenek a lábai.

Azok ketten odaértek hozzájuk, akkor vették észre, hogy a németnél egy nagy füzet, vagy valami nagy könyv van.

– Itt írják alá, hogy átvették, aztán menjenek a másik kapuhoz, ott majd kiadják a nőt! – mondta a katona közömbösen, mintha csak egy doboz csavart adna ki a raktárból.

Józsi volt altiszti rangban, így ő írta alá. A német nyugtázta a dolgot, majd átadott egy papírt Józsinak, amely németül volt írva, rajta volt egy szám meg Mariska neve. Átmentek az udvaron, a másik kapuhoz. Néhány perc múlva megjelent két német katona között Mariska. Azok gondosan átolvasták az előbbi papirost, majd átadták foglyukat Józsiéknak. Mariska rémületében meg sem szólalt, de még szerencse, hisz nagy baj lett volna, ha viselkedésével gyanút kelt.

Végre kiléptek a kapun. Közrefogták Mariskát, úgy haladtak a sarokig. Ott befordultak egy kapualjba. Akkor szólaltak meg először.

– Mariska – szólt Sanyi –, menj el apámhoz, hogy bújtasson el.

– De mi lesz veletek, Sanyi – kérdezte rémülten Mariska.

– A németeknek már nem hiányzol, nálunk meg senki sem fog keresni, hacsak..., de erre inkább ne is gondoljunk – próbálta nyugtatni Józsi.

– Menj, menj! Még meglát valaki – sürgette Sanyi, pedig legszívesebben örökre magához szorította volna kedvesét.

– Menjünk már, mert valóban baj lesz! – szólt Józsi is, és elindult a kaszárnya felé. Sanyi utána, Mariska az ellenkező irányban.

Valamikor a nyolcvanas évek vége felé egy nyári délután Józsi bácsi az unokájával járt a városban. Bementek a vaskereskedésbe, és a gyerek észrevette, hogy az öreg szinte megdermedve figyeli az idős, tőle talán csak néhány évvel fiatalabb eladónőt. Az szívélyesen kiszolgálta őket, talán észre sem vette, hogy nagyapja más szemmel nézi, mint egy átlagos vevő. Nem szólt semmit, fizetett, és kimentek az üzletből.

– Tudod, ki volt ez az asszony? – kérdezte olyan izgatottan, mint amilyennek az unokája még sose látta.

– Nem tudom – válaszolta.

– Gyere, bemegyünk ide a sarki presszóba, iszunk egy sört meg limonádét, közben majd elmesélem – ezzel vidáman, arcán valami cinkos mosollyal elindult, hogy a gyerek alig bírt utána loholni.

– Tudod, 44 tavaszán egy szerdai napon ott ültem a kaszárnya altiszti irodájában, amikor egy igen jó cimborám, a Sanyi bejött hozzám, és rémülten mondta:

– Baj van, Józsi, elvitték Mariskát is!