Az Idomár mélyen meghajol

2014-ben nem azért mondott le miniszteri tisztségéről, mert rosszul végezte a munkáját, hanem azért, mert a kormány őt bízta meg azzal, hogy uniós biztosként képviselje az országot Brüsszelben. Tudomásunk szerint a belga fővárosban sem okozott csalódást. Ezért sokan meglepődtek azon, hogy a magyar kormány mégsem hosszabította meg Navracsics megbízatását.

A szakemberek szerint a bukását az okozta, hogy Brüsszelben megfertőződött az EU-vírustól, és emiatt vitás kérdésekben nem támogatta kellő mértékben hazáját. Ismerősei azt állítják róla, hogy túlságosan európai ember lett belőle.

Jelenleg kulturális kormánybiztos. Nem Brüsszelben. Veszprémben.

Navracsics nemrég interjút adott a Népszavának. A beszélgetés jól sikerült, az olvasó értékes információkkal lett gazdagabb. Amikor viszont az újságíró arra kérte őt, értékelje a média helyzetét Magyarországon azt válaszolta, hogy „hála a Jóistennek nem vagyok olyan pozícióban, hogy értékelnem kellene bármely szempontból a magyar sajtószabadságot”.

Bravó! Ez a művelt, sokat tapasztalt, nagyformátumú ember hálát ad a Jóistennek, hogy nem kell kimondania azt, amit gondol. Megköszöni a Teremtőnek, hogy nem kell igazat mondania.
Persze, hiszen már itthon van. Igaz, egy kicsit leforrázva, egy picit lefokozva, és már nem az EU épületében van az irodája, hanem Veszprémben, de a jövő még hozhat néhány kellemes meglepetést a hűségeseknek.

Az Idomár előlép, és meghajol a közönség előtt. 

*  *  *
Pesti barátaim azt mondják, Navracsics interjúját az ellenzékiek egyértelmű sikerként könyvelik el. „Megvan az első repedés a Fidesz vértezetén” – mondogatják egymásnak. Közben nézik a fehérorosz tévét. Néha megveregetik egymás vállát, biztatóan összekacsintanak, majd hazatérnek. Éjjelente azt álmodják, hogy ők is olyan szabadságharcot folytatnak, mint belarusz kollégáik. Aztán a másik oldalukra fordulnak, leteszik a kardot, és boldogan aluszkálnak egészen reggelig.

Az idomár másodszor is  meghajol.

*  *  *
A hivatalos adatok szerint az augusztus huszadikán „felavatott” Trianon-emlékmű falára több mint tizenkétezer magyar település nevét vésték fel. Olyan történelmi elnevezésű falvakét és városokét, amelyek 1918 előtt a Magyar Királysághoz tartoztak.

Ám az egyik internetes portálon megjelent egy hosszabb írás arról, hogy e történelmi nevek egy része (a cikkíró szerint majdnem a fele!) csak 1913 után kapott  magyar nevet. Szó sincs hát történelmi nevekről, egyszerűen az történt, hogy a múlt század első évtizedének magyarizációs hullámai lemosták e települések eredeti elnevezését, és egy szakértőkből álló bizottság egyszerű fordítással, vagy a hasonlóság alapján, magyar nevet adott a helységnek.

A továbbiakban a cikkíró történész (!) példák sokaságával demonstrálja, hogyan lett egy szláv (román stb.) városból (falucskából) magyar település. (Nekem a Dubnica–Máriatölgyes „csere” tetszett a legjobban.)

Ennek az erőltetett névváltoztatásnak az lett a (sajnálatos) következménye, hogy Trianon után a román (szerb, horvát, szlovák) bizottságok adtak hasonló módon új nevet még a valóban magyar többségű (sokszor színmagyar) településeknek.

A tanulmány alatt nem találtam a cikkíró történész nevét. Az újság közlése szerint a szerző neve és adatai a szerkesztőség birtokában vannak, de az illető anonimitásban kíván maradni.

Talán nem akart ünneprontó lenni? Lehet, hogy szégyenlős fajta? Esetleg attól fél, hogy a radványi sötét erdőben rátámad egy karaktergyilkos?

Magyarországon ma már nincsenek kínzókamrák. Nincsen spanyolcsizma sem, nem öntenek forró ólmot senki fülébe. Akkor hát mi franc van itt (ott)?

Az idomár harmadszor is a közönség elé lép, és mélyen meghajol.