Az emberek itt kedvesek, barátságosak

Rob és Karin, a szülők és a két gyerek, a tizenkét éves Sonja és a kilencéves Sam tavaly négy hónapot töltöttek Komáromban (karácsony előtt utaztak haza).

Amikor a házaspárt, akik mindketten angolt tanítottak a magán nyelviskolában, arról kérdezem, miért éppen Komáromba jöttek, egyszerre törnek ki nevetésben: – Mindenki ezt kérdezi. Nem tudjuk.

Rob újságíró, Karin non-profit szervezeteknek, alapítványoknak dolgozik. Komáromba elsősorban feleségként jött, és megpróbálja megindokolni, miért: az amerikaiak többsége nemigen utazik, de ők már gyerekként mindketten jártak külföldön, megtapasztalták, milyen ott az élet. Rob egészen kicsi gyerekként két évig élt Németországban, Karin pedig Izraelbe látogatott el az édesanyjával. 1988-ban már együtt keltek útra – körbeutazták Európát, Csehszlovákiában is jártak, Prágában, Kassán, Rozsnyón... Mindketten azt szerették volna, hogy a gyerekeik megismerjék, milyen is más országban élni. Ez volt az első ok. Olyan helyre szerettek volna menni, ahol mindketten angolt taníthatnak.

Egy nap Norwichban

Fél hétkor kelnek a szülők, a gyerekek hétkor; Rob kiviszi sétálni a kutyát, akit Tiszának hívnak, elviszi a gyerekeket az iskolába, aztán ismét Tiszával foglalkozik – a közeli erdőben futtatja.

Reggel kivételesen együtt ülnek asztalhoz, de a reggeli náluk nem fontos. Sam eszik reggel, Sonja soha nem – kivéve, ha tesztet írnak az iskolában. Negyed kilencre az iskolában kell lenni. Fél kilenckor kezdődik a tanítás és háromig tart. Ha délután nincs elfoglaltságuk, akkor tanítás után hazamennek, barátokat hívnak – szülői engedéllyel –, vagy ők mennek a barátaikhoz.

Az ebédet magukkal viszik, ami szendvics vagy saláta, vagy az iskolai büfében vesznek valamit. A leves meg főétel ott ismeretlen. Furcsának találták, hogy Komáromban levest kaptak ebédre, és még egy nagy adag második fogást.

A magyar ételek

A gulyás és a somlói galuska volt a kedvenc, de megkóstolták a sült libát is. Először ettek libapecsenyét, Vermontban ez ugyanis ismeretlen, ott csak pulykát és különleges alkalmakkor néha kacsát tálalnak. A hurkát-kolbászt nem kóstolták, disznóhúst nem fogyasztanak.

Munkamegosztás a családban

A főzés Gurwittéknál a mindennapi feladatok közé tartozik. Pontosabban Rob kiváltsága. ĺgy osztották meg a házimunkát. De szívesen is főz, bár nem ez a hobbija. Nem tipikusan amerikai családi munkamegosztás az övék, figyelmeztet Karin, ott inkább a nő főz, vagy rendelnek valamit, esetleg étteremben étkeznek. Robék általában otthon főznek – sok zöldséget fogyasztanak, csirkehúst, spagettit őrölt hússal, kínai szószokat, zöldségleveseket –, azért is, mert Norwichban nincs sok étterem.

A mosás-vasalás-takarítás-mosogatás ellenben Karin reszortja – s látszólag ő jár jobban: a mosogatógép elmossa a piszkos edényt, a mosógép kimossa a szennyest. Vasalás nincs. A ruha nem gyűrött, amikor kiveszik a szárítóból. Kéthetente jön a bejárónő, és együtt takarítanak.

A gyerekek beilleszkedtek

A komáromi gyerekek kedvesen fogadták Samet és Sonját, mindenki barátkozni akart velük. Mindketten negyedikbe jártak, hogy együtt legyenek. Az iskolában volt egy őrangyaluk, az angol szakos Gubán Adri, ő sokat törődött velük, és a szülőkkel is jó barátságba került. Néhány szlovák szót megtanultak. Az iskolarendszer egészen eltérő, otthon például több szemléltető eszközt használnak, más módszerekkel tanítanak. Rávezetik a gyerekeket, hogy saját maguk jöjjenek rá a megoldásra. Itt a tanár elmondja a definíciót, és kész... Szlovákiában szigorúbb az iskola. A tanárokkal csak formális a kapcsolat, odahaza közvetlenebbek, szinte baráti a viszonyuk a gyerekekkel, akik nem tanáruraznak, hanem a keresztnevükön, sőt a becenevükön szólítják a pedagógusokat.

További utak

Egy jó darabig nem tervezik, mert Sonja már nagyiskolás lesz. A komáromi kiruccanás miatt szerencsére nem kellett évet ismételnie, távúton tanult, négy tanára rendszeresen küldte e-mailen a leckét, csütörtökön és pénteken pedig itthon foglalkoztunk velük, angolt, franciát, héber nyelvet tanultak.

Rob újságíróként

– Csodáltam, amikor az itteni emberek a beszélgetés folyamán magyarról szlovákra váltottak. Kétnyelvű közegben élni olyan előny, amely keveseknek adatik meg. Szlovákia jó példája annak, hogy egy ország a kommunizmusból a szabad piacig vezető utat milyen gyorsan teheti meg. A gazdaság fejlődik, viszont a társadalmi és a kulturális fejlődés elmaradt a gazdasági fejlődés mögött.

Milyenek vagyunk?

– Pesszimisták – mondja –, mégis amiért a legjobb itt lenni, azok épp az emberek. Nagylelkűek, kedvesek, barátságosak.

Magyar eredet, szomorú véggel

Karin édesanyja, Végh Malvin kárpátaljai magyar volt – négy éve halt meg 73 éves korában. A család Absán élt, közel a Tiszához és Máramarosszigethez. A terület most Ukrajnához tartozik. A tizenöt éves Végh Malvint hat testvérével és a szüleivel Auschwitzba deportálták. A családból egyedül ő tért vissza. Kivándorolt Amerikába. Elhatározta, csak amerikai állampolgárhoz megy feleségül. Lánya már ott született. Végh Malvin magyarul, szlovákul, ruszinul is tudott, de lányát nem tanította meg az anyanyelvére. Karin neheztel is emiatt...

Még sosem járt szülei falujában. Édesanyja többé nem jött vissza Európába, a szülőföldjére se látogatott el, Absa a Szovjetunióhoz tartozott, és körülményes volt odautazni. Miután átjárhatóbbak lettek a határok, az emlékek tartották vissza. Unokatestvére, aki ugyancsak megmenekült, eljutott a szülőföldjére, és elmesélte, mit látott.

Karin felajánlotta az édesanyjának, elviszi Kárpátaljára, de ő azzal hárította el, ha visszatérne, a szüleit meg a testvéreit keresné...

Auschwitzot nem szívesen emlegette. Egy-egy történetet elmondott, de részletekbe sosem bocsátkozott. Karin és az édesanyja Izraelben járva ellátogattak a holokausztmúzeumba. Szörnyű élmény volt, idézi fel a látottakat. Auschwitzot nem akarja megismerni.