Milan Kunderát olvasom éppen, tőle kölcsönöztem a címet, s remélem, látatlanban is megbocsátja, hogy ez az írás mégsem az ő „nagy könyvéről” szól. Szólhatna pedig, hisz’ ez most az egyik slágerverseny, szavaznak is bőszen az olvasók, nyomják az sms-t rendesen.
„Az élet máshol van”
Milan Kunderát olvasom éppen, tőle kölcsönöztem a címet, s remélem, látatlanban is megbocsátja, hogy ez az írás mégsem az ő „nagy könyvéről” szól. Szólhatna pedig, hisz’ ez most az egyik slágerverseny, szavaznak is bőszen az olvasók, nyomják az sms-t rendesen. A három pillanatnyi döntős – az Egri csillagok, A Pál utcai fiúk és A gyűrűk ura szerzői –, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc és J. R. R. Tolkien meg merenghet az égi Parnasszuson, hogy műveik vajon az iskolai kötelező olvasmányok emlékének vagy a megfilmesítésnek köszönhetően jutottak az előkelő helyezésekhez. Szó se róla, a regények valóban kitűnőek, s a helyzet csak annyira faramuci, mint ha, mondjuk, a Zabhegyező, a Micimackó és a Bűn és bűnhődés lenne a három befutó, de az Öreg néne őzikéjének köszönhetően valamelyiket azért kiszavazhatnák, vagy... Hadd ne fantáziáljak, hátha egyszer indítanak egy olyan versenyt is, hogy Melyik három-öt ezer könyvet látná szívesen a könyvespolcán?, aztán a nyertes könyvgyűjtőt egy stramm polcrendszerrel díjaznák. Miért is ne, ha ökör- vagy tehénszemevéssel is lehet milliókat kasszírozni (úgy igyekeztem megjegyezni, hogy miféle szemmel verték a minapi vetélkedő legbátrabbjait, mégis csak abban vagyok biztos, hogy zsiráfé nem volt). Ellenben azt sem szemérmes önvallomásnak, hanem beismert elfogultságnak szánom, hogy én magam mindenekelőtt olvasni szeretek, és televíziót akkor néztem utoljára, amikor a családi nappaliba befurakodott az első színes képernyő – jól megnéztem, hogy milyen a Mastroianni színesben, azután visszaálltam máig gyakorolt tempómra. Hogy nem a készüléket nézem, hanem „benne és általa” egy-egy filmet, és kedvenc dokumentum- esetleg hírműsoraim valamelyikét. Önszántamból. Önszántamból kapcsoltam be a készüléket anno az első kereskedelmi valóságshow második félidejében is, hasamon egy Kafka-könyvvel, A kastéllyal. Nem jópofaságból, csak műsor után valahogy ellensúlyozni kellett a látottakat, hogy ugye mégsem az orwelli Állatfarmról, vagy az 1984-ről mintázták?! (De!) Azt is csöndesen vettem tudomásul, hogy jobb, ha jótett helyében nem ágálok, hiszen a gyerekek már régóta nem minket figyelnek, hanem a tévé vagy a számítógép képernyőjét, s a felnőtt világ legfeljebb negatív példa lehet. „Eltűntek az apák, majd az anyák, felszívta őket a munkaerőpiac.” De nem csak gyerekeinket neveli a televízió: bennünket is. A mostani, A rettegés foka című sokadik hasonelvű opusnál már nem kell semennyit hezitálni – a címet lopták, a licencet ismét vásárolták, és az is csak dzsungelgaranciát jelent, hogy a vetélkedőben eddig „ilyen látvány még nem volt!”. Hát, nem is. A globalizáció egyik járulékos jótéteménye a való élet gátlások nélküli képernyős láttatása. Ne legyenek illúzióink: annak a megrendítő mélyrepülésnek, amely a kereskedelmi televíziózás és a kulturális élet kapcsolatát jellemzi, igen szemléletes példája mindegyik, könynyednek és szórakoztatónak elképzelt műsor. Ez a kategória von dicső glóriát a szlovák Mojsejék és a magyar Győzikéék feje fölé is, és saját fülemmel hallottam, amikor korombeli hölgyek arról cseverésztek, hogy „igen, ezt látni kell, mert tényleg a kendőzetlen, nagyszerű valóság”. S utána a megdönthetetlen érv, hogy akinek nem tetszik, az kapcsolja ki a tévét. A szent nézettségi mutatók szerint azonban nincs kikapcs’! A nyersszemgolyó-evés látványa ugyan már csak az éjszakai adássávban volt élvezhető, a műsor étvágygerjesztő reklámja azonban az előző napok huszonnégy órájában futott, kábé húszpercenként. Saját két – lassan felnőttkorba érő gyermekem – időben immunissá vált a hasonló nyelésekkel szemben. Talán pont ezért beszéltek rá, hogy lássam, cirka másfél év alatt is fordult egyet a képernyős sztárvilág. És – mit tagadjam – kiröhögtek, mert öklendeztem. Mert a tiltakozás első hulláma után jött a bizonyosság: ezt az undormányt neves tévés személyiségek kezdték és folytatják majd. Akik lehetnek disznó vagy imádott, emberi méltóságukat néhány millióért elvesztegetett példaképek, kiknek magánéletét nem lepik hatcentis férgek, melyek közül finomra puhított ajkakkal kell kiemelni a holtukban is síró szemeket. De ha pont ez kell, beveszik az aktuális hányingergátló tablettát... Én meg közben azon kaptam magam, hogy a férgeknek drukkolok.
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Korábbi cikkek a témában
2012. 08.19.
Brooklyn, 2006. december
2012. 08.19.
Fogyasztói hiszekegy
2012. 08.19.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.