Az amerikaiak nem akarnak Spártában élni##5#

Az amerikaiak biztonságot akarnak, nem háborúkat ČTK/AP-felvételA Bush-kormányzat héjái már az iraki háború közepén távolabbra tekintettek. Donald Rumsfeld védelmi miniszter és helyettese, Paul Wolfowitz nyíltan megfenyegették Iránt és Szíriát. James Woolsey volt CIA-igazgató – Wolfowitz jó barátja – „negyedik világháborúról” beszélt, amely tovább fog tartani, mint az első kettő, de ha szerencsénk lesz, addig azért nem, mint a harmadik (1945–1991), amelyet eddig hidegháborúnak neveztünk. Szerinte az ellenség a fasiszta Irak és Szíria, valamint az iráni egyházi vezetés, és általában az iszlám szélsőségesek.

Egy tévéműsorban még a legismertebb galamb, Colin Powell külügyminiszter is óva intette Damaszkuszt attól, hogy befogadja a menekülő iraki vezetőket. Bush elnök ennél valamivel tovább ment. Arról beszélt, hogy Szíriának vegyi fegyverei vannak, és az országnak együtt kell működnie az Egyesült Államokkal. John Bolton külügyminiszter-helyettes szerint Irak után Irán és Észak-Korea nukleáris programjai kerülnek majd az érdeklődés homlokterébe. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó sietett leszögezni, hogy minden ország más, az Irakban alkalmazott recept másutt nem követhető automatikusan. Irán esetében a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség megfigyelői segíthetnek, Észak-Koreával pedig orosz és kínai részvétellel kell tárgyalni.

A külvilág szemlátomást vette az üzenetet. Az eddig makacskodó Észak-Korea váratlanul belátta, hogy értelmetlen dolog továbbra is elutasítani a többoldalú tárgyalásokat, és ragaszkodni a közvetlenül és kizárólag az Egyesült Államokkal folytatott párbeszédhez. A hét gazdaságilag legfejlettebb állam (benne Franciaországgal és Németországgal) megállapodott az iraki helyreállítás pénzügyi támogatásáról. Szíria kétségbeesetten tagadja, hogy vegyi fegyverei lennének, és állítja, hogy lezárta az iraki határt. Irán óvatosan figyeli a fejleményeket, mindenesetre visszaparancsolta azokat a fegyveres iraki síitákat, akik a konfliktus elején behatoltak az iraki hegyek közé. Teherán és Damaszkusz nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy az amerikai haderő a szomszédban van, és még hosszú hónapokig, talán évekig ott is marad.

A permanens háború azonban, ha katonai értelemben lehetséges is, egyelőre valószínűtlennek látszik. Colin Powell április elején azt mondta egy Londonban megjelenő arab lapnak, hogy a Bush-kormányzatban „senki sem akarja megtámadni Szíriát vagy Iránt”. Az Egyesült Államokat hiába vádolják inváziós ösztönökkel, „erre nem kerül sor”. (Érdekes lenne megtudni, két héttel később is ennyire biztosan fogalmaz-e.) Richard Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke cáfolta a pletykát, amelyet elsőként, még december közepén, Saron izraeli kormányfő röppentett fel a Szíriába menekített iraki vegyi és biológiai fegyverekről.

Tony Blair szerint fel sem merülhet az a kérdés, ki lesz a következő. – Különleges okok miatt vagyunk Irakban – mondta, és biztosította a BBC arab adásának hallgatóit, hogy az amerikaiaknak sem áll szándékukban megtámadni Szíriát vagy Iránt. A brit miniszterelnök elítélte az állandóan összeesküvés-elméleteket gyártókat (Blair elment Damaszkuszba Bassár el-Aszad szíriai elnökhöz, és fogadta öt Londonban is.)

A dolgok azonban még az Irakban eldördült első ágyúlövések előtt kezdődtek, és korántsem csupán az amerikai vezetés egy szűk, jól körülhatárolható csoportja gondolja úgy, hogy új helyzet állt elő. Richard Haas, a külügyminisztérium tervezési főosztályának – amúgy liberálisnak tartott – vezetője még januárban, a washingtoni Georgetown Egyetemen tartott előadásban fektette le az új világrend ideológiai alapjait. E szerint a szuverenitás fontos dolog, de egyes országok szemlátomást nem tudnak élni vele. Azon államok, amelyek népirtást, emberiesség elleni bűncselekményeket követnek el saját polgáraikkal szemben, támogatják a nemzetközi terrorizmust, illetve tömegpusztító fegyverek gyártásával és terjesztésével veszélyeztetik a nemzetközi biztonságot, ezentúl számíthatnak rá, hogy Amerika – a nemzetközi szervezetek támogatásával vagy anélkül, szövetségeseivel vagy egymaga, katonai erővel vagy másként – óvatos, eseti mérlegelés után, visszatéríti őket a helyes útra. A világot nemcsak a rossz szándékú, hanem a gyenge államok is fenyegetik, mivel nem képesek hatékonyan fellépni a terrorizmussal, az etnikai alapú népirtással, a vegyi fegyverek terjedésével szemben. Haas ugyanakkor megállapítja, hogy a modern fegyverek korában katasztrófa lenne, ha az országok nyakra-főre elkezdenének beavatkozni egymás belügyeibe. Nem mondja ki, de világos: ezt a jogot az USA fenntartja saját magának.

AZ ENSZ SZEREPE

Valaki állítólag összeszámolta: csaknem hetven olyan ország van, amelyik valamilyen szempont alapján „javításra szorul”. Szinte minden arab állam ilyen, benne a szövetségesnek számító Szaúd-Arábiával és Egyiptommal, de a listán képviselteti magát Fekete-Afrika, Latin-Amerika és Ázsia is. (Egy vicc szerint Bush tudat alatt már Spanyolország megszállását fontolgatja, de ezen egyelőre tényleg nevetünk kell.)

A USA Today című lap felsorolta, mi mindent kell még megtennie Amerikának, mielőtt aktívan nekilátna a soron következő „lator” megnevelésének. A stabil, demokratikus kormányzás megteremtése Irakban egyáltalán nem ígérkezik olyan könnyűnek, mint amilyen a háború volt. Ennél nehezebbnek már csak a külvilág meggyőzése látszik arról, hogy ezentúl minden lényegi kérdésben Washingtoné legyen a végső szó – márpedig a Fehér Ház most éppen azon van, hogy az ENSZ és a nemzetközi közösség szerepe a humanitárius segélyekre korlátozódjon. Az arab–izraeli konfliktusba pedig ötvenöt éve mindenkinek a bicskája beletörött, ma a világon ez a legbonyolultabb, egyszersmind a legveszélyesebb feszültséggóc.

Nem elég ez pár éves programnak, hiányzik még néhány újabb háború? Mégis, egy beszámoló szerint, amikor egy munkatárs azzal nyitott be Bushhoz az Ovális Irodába, hogy Rumsfeld megfenyegette Szíriát, az elnök csak annyit mondott: – Jó.

A KALITKA TÚL NAGY

A legvalószínűbb verziónak az látszik, hogy a „héják” csak le akarják aratni az iraki katonai siker termését. Tudatosan izzasztják a potenciális ellenfeleket, hadd járjon minél tovább az eszükben, hogy ugyanaz történhet velük, mint Szaddám Huszeinnel. Lehet, hogy az új világrend kialakulásához egyetlen háború is elég – a többiek megértik, hogy jobban járnak, ha csendben engednek.

A Fehér Házat aligha a katonai kockázat fogja visszatartani újabb országok lerohanásától. (Ez alól talán csak Észak-Korea a kivétel, amelynek milliós hadserege mellé tömegpusztító fegyverei is vannak, a dél-koreai városok közelsége pedig polgári áldozatokkal fenyegetne.) A nemzetközi közösség, mint Irak esetében kiderült, tehetetlen. Washingtont még az sem aggasztaná különösebben, ha Nagy-Britannia támogatásáról is le kellene mondania. A legfontosabb garancia az amerikai demokratikus berendezkedés. Másfél év múlva választások lesznek, de a törvényhozás, a független bíróság (valamint egy kicsit a sajtó) „ellenőrző és kiegyensúlyozó” szerepe addig is zárt térbe szorítja a Fehér Ház és a Pentagon héjáinak szárnyalását. Ez a kalitka most meglehetősen nagy, a távolban alig látszanak a rácsai – idővel azonban szűkössé válhat.

Az amerikaiak azonban nem akarnak Spártában élni. Nem akarnak megint sorozott tömeghadsereget, és nem akarnak a költségvetés összeomlásával fenyegető fegyverkezési kiadásokat. Nem akarnak lemondani benzinzabáló terepjáróikról, éjjel-nappal zúgó légkondicionálójukról és a bahamai nyaralásról. Biztonságot akarnak, nem háborúkat. Ahogyan egy külügyminisztériumi ismerős mondta, ők nem kérték az egyetlen szuperhatalom státusát, és egy bizonyos határ után nem kérnek az ezzel járó felelősségből sem. Ha valami, akkor ez az akadálya annak, hogy Bagdad után nem következik Damaszkusz, Teherán vagy Phenjan.

Washington, 2003. április