Autópályát is építettek a berlini fal maradványaiból

A berlini jelző azért nem pontos, mert a 155 kilométer hosszú egykori határépítményből 112 kilométer a városon kívül, a mai Brandenburg tartomány területén húzódott, a fal pedig azért nem, mert az egykori Nyugat-Berlin körül épített határzár többnyire többszörös drótkerítés-rendszerből állt, ami igen praktikus megoldás volt, hiszen a szögesdrót a vasbetonnal ellentétben nem korlátozza a határőrök látóterét - mondta a fal ledöntésének 25. - november 9-ei - évfordulójára készülő emlékhely és dokumentációs központ (Gedenkstätte Berliner Mauer) igazgatója, Axel Klausmeier.

A berlini falat főleg az különbözteti meg a történelemből ismert híres falrendszerektől - például a kínai nagy faltól vagy az Anglia északi részén a római korban emelt, Hadrianus fala nevű határépítménytől -, hogy nem a betolakodóktól védett, hanem a mögötte élőket zárta el a külvilágtól - tette hozzá, felidézve, hogy a fal felhúzására a menekülthullám miatt volt szükség, amely azzal fenyegetett, hogy idővel elnéptelenedik az NDK. (A két Németország megalapításától, 1949-től a határzár kiépítéséig nagyjából 3 millióan menekültek az NDK-ból Nyugatra, és a legtöbben Nyugat-Berlinen keresztül, mert a nagyvárosban nemigen volt ellenőrzés a keleti és a nyugati megszállási övezetek határán.)

A Nyugat-Berlint körbezáró határőrizeti rendszert 1961. augusztus 13-án, hajnalban kezdték építeni a keletnémet munkásőrség és néphadsereg egységei. Folyamatosan fejlesztették, több generációja volt, és ezek közül elsősorban a Határfal 75 (Grenzmauer 75) típusú, 120 centiméter széles, 360 centiméter magas, 2,7 tonnás, L-alakú vasbeton elemekből épült falat ismeri a világ - mondta a műemlékvédelmi szakember. 

Ezekből a panelekből 70 kilométer hosszú falszakasz épült, a rendszer egyéb szerkezeti elemeivel, köztük az őrtornyokkal, a határövezetnek az NDK felé eső szélén húzódó hátsó fallal (Hinterlandmauer), és a kettő között elterülő úgynevezett halálsávon elhelyezett akadályokkal együtt. 

A határzár megnyitása, 1989. november 9. után pártokon és a két Németország határain átívelő egység volt a politikai erők között abban, hogy a falat minél előbb el kell tüntetni. A munka 1990 júniusában kezdődött és a Németország egységének helyreállításáról szóló szerződés hatályba lépésének napjára, október 3-ra majdnem teljesen befejeződött.

A fal több mint 90 százalékát megsemmisítették, a vasbeton elemeket szétdarabolták és útépítéseken használták fel, például a Balti-tenger partján fekvő Wismarhoz vezető autópályához - mondta Axel Klausmeier.

A bontással párhuzamosan egyre többen úgy gondolták, hogy a hidegháborús megosztottság jelképéből érdemes lenne megtartani valamennyit az utókor számára, így végül civil kezdeményezésre több helyen leállították a munkát. A civil csoportok, szerveződések Pierre Nora francia társadalomtörténész, a történeti emlékezetkutatás nagy alakjának gondolatait átvéve mind azt szorgalmazták, hogy alakítsák ki "az emlékezés helyeit", hiszen "ahhoz, vagy valamit felfogjunk, kell belőle valami, amit megfoghatunk" - emelte ki.

A politika szintjén azonban lassan haladt a folyamat, a társadalmi nyomás csak 2004-re érte el a célját, egy átfogó terv kidolgozását a fal emlékezetének ápolásáról. A 2006-ra elkészült koncepció alapján nagyjából 25 helyszínen alakítottak ki emlékhelyeket, a hálózat központját pedig 2012-re építették ki a Berlin belső részén, a Wedding kerület és a Prenzlauer Berg nevű negyed határán fekvő Bernauer utcai falszakasznál.

A csaknem 5 hektáros terület fejlesztésére eddig uniós támogatással mintegy 27 millió eurót költöttek. Az emlékhelyet tavaly több mint 800 ezren keresték fel. A 3 millió eurós beruházással bővített látogatóközpontban 420 négyzetméteren új állandó kiállítást rendeztek, amelyet a 25. évfordulón, november 9-én nyit meg Angela Merkel kancellár és Klaus Wowereit, Berlin kormányzó polgármestere.