Amikor ellopja a füst az eget

A város fölé áthatolhatatlan szürke paplan borult, ott, ahol a fényeket visszaverte, koszos rózsaszínné, narancsos sárgává színeződött. Az East Village felett a napból halvány paca lett, máshol, ahol tágasabb volt a tér, nagy vörös gömbnek mutatkozott. Tette volna a dolgát, ha lehet, de nem melegített, nem világított, csak jelezte, hogy még létezik. A folyamatos figyelmeztetések mintha egymásra licitáltak volna, a levegő rossz, kockázatos, egészségtelen, veszélyes. Aki teheti, maradjon zárt térben. Kevesen gondolták, hogy ez rájuk is vonatkozik. A nappali szürkületben az autók fényszóróval közlekedtek, a gyalogosok előkotorták a Covid-időkből megmaradt maszkokat. Az álmatlanságban szenvedők éjjel 2 körül megismerhették, milyen a tűzvörös hold. New York-iak azt mondták, ilyet még sosem éltek át. Senki sem tudta, meddig tart majd.

KEDD

Kicsi esővel, majd napsütéssel kecsegtetett az a bizonyos keddi nap. Igazi mászkáló idő. A lépésmérőm falta a kilométereket, csak nem tudtam, mennyire, ugyanis megadta magát a telefonom. A Nyolcadik sugárúton belebotlottam egy alkalmas márkaboltba, ahol két órát dolgoztak rajta. Felhívtam Bea barátnőmet New Jersey-ben. „Te is érzed ezt a rettenetes füstszagot?” – kérdezte. Mi van? Odabent nekem megszűnt a külvilág. „Egy pillanat alatt érkezett, körberohantam a házat, hogy hol gyulladt ki, aztán jöttek a hírek, hogy a kanadai erdőtüzek füstje megérkezett New York és New Jersey állam fölé is. Már a lakásban is büdös van!”

Majdnem este 7, amikor kirobogok az utcára. Mintha egy másik világba vagy világvégébe csöppentem volna. A város átalakult, elmosódtak a vonalak, a távolabbi épületek árnyékká váltak, a fények kísértetiesek, semmilyen napszakra nem hasonlít az, amit látok. Nem köd ez, azt ismerjük jól, beborít és nedves, nem is füst, ami beterít grillezés közben, nem is szmog, amit gyerekkorom Budapestjén éltem át a fa- és széntüzelésű kályháknak köszönhetően. Megtanultam egy új szót, haze. Olyan köd ez, aminek semmi köze a párához. Szóval nevezzük füstködnek, ami nem ölel körül, mert felettünk van és elzár az univerzumtól. Misztikus és kicsit félelmetes tőle a város.

Az emberek lassan reagálnak, mint akik nem hisznek a szemüknek.

A nyitott teraszokon tovább koktéloznak, vacsoráznak füstfelhőtlen könnyedséggel.

Az utcai mozgóárusok, akik amúgy is lelkesen égetik oda a pereceket és sütik feketére a csirkecombot, még most is magánfüstökkel járulnak hozzá a nagy egészhez. Mások viszont sietnek haza, egy fiatal anya két kislányával futólépésben. Vicces, hogy milyen lényegtelen dolgokat vesz észre az ember rendkívüli helyzetben, mindhárman pont ugyanúgy szedik a lábukat.

Jó messze vagyok otthonról, de sikerül jó buszra szállni. Füstszag kísér mindenütt.

A világvége bekúszik a lakásba is. Túl hamar igaza lett a szakértőknek, hogy a levegő bent ugyanolyan rossz lesz, mint kint, hiába zárunk ajtót, ablakot. Meg is jelennek a levegőszűrőslégkondi-hirdetések, és a szmogban legeslegjobb légtisztítók a neten. És senki sem teszi fel a kérdést, hogy ha még soha nem volt ilyen katasztrófahelyzet a városban, vajon honnan tudja bárki, mi a legjobb holmi ellene.
Tina barátnőm, aki családtagként fogad, azt mondja, kapcsoljam be a légkondit a szobámban. Talán kicsit jobb a levegő. Viszont dideregve fázom.

SZERDA

Ha világvége van, az ember nem mozdul ki otthonról. Ez az elvárható, okos viselkedés, de mi van, ha nem tartozom a megfontoltak derékhadába? Ráadásul a világ egyik legizgalmasabb metropoliszában hogyan is vesztegelhetnék bezárva, amikor odakint normális időkben is mindig történik valami izgalmas.

Irány a Harlem, ahol fotós kollégáimmal, barátaimmal találkozom. Az utcán sokkal kevesebben járnak, mint korábban, a Union tér sakkozói eltűntek, ahogy a gyerekek és lebzselő fiatalok is. Az iskolákat nem zárták be, de nincsenek szabadtéri foglalkozások. Több programot lemondtak, még Broadway-show is elmaradt.

Az FFP2-es maszkban nem könnyű a szuszogás, de sajnos már rutinom van benne. Sokan viselnek maszkot, bár nem tudni, mennyit segít. Az biztos, nem érzem annyira a füstszagot. A metró, mint mindig, zsúfolt. Mielőtt az északi 125. utcához érnék, ami Harlem főutcája, leszállok a Columbia Egyetemnél, hogy nosztalgiából vegyek egy túlpirított perecet a mozgóárusnál. Ha addig azt hittem volna, a füstköd csak fényjáték, most megtapasztalom, nehéz a levegővétel lépcsőn fel, és amikor a perec kedvéért leveszem a maszkot, érzem, hogy füstöt is nyelek a falatokkal. Kapkodom a levegőt.

A harlemi csatangoláson mind lelassulunk. A 125. utca korántsem olyan színes és érdekes, amilyennek ismertem, kevesebb az árus, kevesebb az ember, a történés. Igaz, a Tina Turner-ereklyéket kínáló s a világsztárra valóban hajazó, Tina-parókás fiatal nő visz azért egy kis életet a világvége-hangulatba. A Harlem, a blues és a jazz egyik szülőhelye, amit mondtak veszélyesnek, érdekesnek, izgalmasnak, egyszerűen közönyös ezen a szerdán. Már fotózni sincs kedvem – jegyzi meg Gyuri. Nem is nagyon van mit. A Harlem visszavonult.

Mindenki arról beszél, mi ez és meddig tart még? Tegyünk-e vizes törülközőt az ablakrésekhez, vagy minek. A füst rontja majd az ivóvizet, vagy nem? Vegyünk-e csomagolás nélküli gyümölcsöt az utcán? A Manna’s kifőzdében futnak a hírek a termetes tv-képernyőn. Senki sem akar átkapcsolni a sportcsatornára. Pedig főleg helyi lakosok, férfiak, munkásemberek ebédelnek mellettünk. Folyamatosan látjuk, hogyan válik bordóvá, sőt itt-ott mélylilává a város térképe, jelezve, hogy sosem volt még ilyen rossz a levegő New Yorkban, mint most. A polgármester bejelenti, másnaptól FFP2-es maszkokat osztogatnak majd a metrómegállókban.

Még mindig nem adjuk meg magunkat az elemeknek, de érezzük, jó lesz mielőbb hazaindulni. Busszal megyek, ami lassú, de végig látom Manhattant fentről le az East Village-ig. Amikor rés támad a házak között, látom, hogy a lemenő nap fenyegetően vörös folt a Hudson felett.

CSÜTÖRTÖK

Reggel hétkor madárfüttyre ébredek. Most tudatosul bennem, hogy az elmúlt napokban a madarak elnémultak. Ettől is volt annyira fenyegető a hangulat, semmi természetes zaj, csak a motorizáció, a légkondik zúgása, a mentők és a tűzoltók folyamatos szirénázása hallatszott. Meg a megszokott városi ordibálók, a fiatalok, a nagyothallók és a flúgosok adták az aláfestést a filmhez. Kisüt a nap. Nem izmosan, nem melegít még igazán, de mégiscsak áthatol a füstködön. Felhőpamacsokat lehet látni az égen. Tehát van ég! A szemem vörös, de arra ott a műkönny, a torkom kicsit kapar, de nem karcolt meg igazán a füst.

Nyakamba veszem a várost. Az utcán, kis „spét” reakcióval, mára majd’ mindenki maszkot visel. Ha végigfut a szemem a sugárutakon, látszik, hogy sokkal jobb, de nem tiszta még a levegő. Manhattan nyugati felén, a Whitney Múzeum teraszaira nem engednek, ők még zárkóznak. Most a láthatatlan szemcsék és ilyen-olyan füstmaradványok támadják a tüdőt.

Kettő felé már mindenkiről lekerül a maszk. Az egykori magasvasút vonalán kialakított parkban trappolok, amikor megindulnak otthonról az üzenetek: látjuk a híradásokban, hogy New Yorkban világvége van és katasztrófahelyzet. Ugye nem mész ki otthonról? Sosem gondoltam, hogy a hírek ilyen lassan szelik át az óceánt. Vagy egyes hírek? Mi itt már az életnek örülünk, amikor otthon az enyémeket kitöri a frász miattam. Az még nem biztos, hogy ennek a valós filmnek a végére ki lehet írni a stáblistát, hisz az erdők sajnos még égnek Kanadában, és a széljárás okozhat még meglepetést, de New York a régi tempójában dübörög.