Álmuzulmán zarándoklat

Az iráni forró kősivatagok ölelésében fekvő zarándokhely, Mashad, az iszlám egyik bástyája. Olyan, amilyennek Iránt még otthon elképzeltük. A szabadosabb Teheránból megérkezve mintha egy másik országba érkeztünk volna. A nők már nem a fővárosi módon, válltömések segítségével divatossá varázsolt ballonkabátot és fejkendőt hordják csador gyanánt. Ezeken a vidékeken a legforróbb időben is (másmilyen pedig nincs) a tradicionális, fekete csador a kötelező viselet, ami legfeljebb az arcot hagyhatja szabadon.

Együtt gyalogolunk a zarándokhely felé a messziről érkezett, batyukat cipelő, szakállas, turbános férfiakkal, és a mögöttük lépdelő csadoros nőkkel. Vaskos, míves kapu mögött terpeszkedik a mecset. Útikönyvünk szerint termeinek, oszlopcsarnokainak, szószékeinek útvesztőjében bújik meg valahol a zarándoklat célját jelentő szent sír: a nagyra becsült vallási vezető, Imam Rheza nyughelye.

Belépés azonban csak muzulmánok számára engedélyezett. Egy ideig téblábolunk a bejárat körül hullámzó tömegben, próbáljuk ellesni a rutinos muszlim jellegzetes mozdulatait. Néhány perc múlva belevágunk: mi is megcsókoljuk a kapu kilincsét, leborulunk a küszöbön, majd a polcról elvett imakönyvbe mélyedve a nagy udvaron át az épület felé araszolunk. Jámbor muszlimként, vagy legalább is, ahogy a jámbor muszlimokat elképzeljük, lehajtott fővel, földre szegezett tekintettel vágunk át a márvánnyal borított, nagy udvaron. Mimikrink működik, senki nem ragadja meg a vállunk, hogy „Gyaurok a mecsetben! Kövezzük meg!” felkiáltással tegye emlékezetesebbé zarándoklatát. Úgy érezzük magunkat, mint két Indiana Jones.

Ezt az Indiana Jones marhaságot persze nyomban elfelejtjük, ahogy vallási fanatikusok mindenre elszánt, önostorozó csoportja lépked el mellettünk kínos lassúsággal. Szerencsénkre a gyakorlat – érthető okokból – elvonja a résztvevők figyelmét, így ránk egy pillantást sem vetnek. A vagány kalandor érzés azonban már nem jön vissza.

A termek, udvarok és szobák keletiesen túldíszített labirintusában bolyongva észrevétlenül átcsúszunk egy másik univerzumba. Mintha nem csak néhány kőfal választana el minket a kopár, reszkető kősivatagtól. Ez itt benn, Allah földje. És az óriás csillárok, kőcsipkés fülkék, tükör mozaikok meg a falakon tekergőző Korán idézetek meggyőző érvnek tűnnek a Magasságos nagyságát illetően. Nincs is híja buzgó hívőknek. Szigorú vonású, turbános férfi magyarázza a Koránt egy csapat kisfiúnak. Kaftánjának ráncai között csak a vaskos könyvet tartó kezek látszanak. A pergamenszerű lapok kacskaringós vonalai mintha Allah szívritmusát rajzolnák ki. Faragott rácsokkal elkülönített helyen imára gyülekvő, csadoros nők ülnek. Fekete ruhájukban olyanok, mint a szántásban gyülekező varjak. A nyugodtabb sarkokban azonban a legkevésbé sem látszik buzogni az áhitat: férfiak heverésznek, beszélgetnek, de az sem rendkívüli, ha valamelyiküket végül elnyomja a buzgóság. Vallási helyen meglepő magatartásukon mintha csak mi csodálkoznánk.

Néhány órai bolyongás után végül rábukkanunk a monumentális szőnyeg-faragás-festmény-tükör egyveleg apropójára. Zokogás, kiáltások, hangos imaszó üti meg a fülünket. Itt már minden hívő egyetlen ajtó felé tart. A terembe lesve megdöbbentő látványban van részünk: a máskor nyugodt emberek egymást tiporva tülekednek egy mívesen megmunkált, ezüst ketrecféleség felé. Igen ez lesz Imam Reza áldást hozó nyughelye. Mindenki a kezek által már csillogóra fényezett síremléket akarja megérinteni. Néhányan kisgyermekeket próbálnak a tömeg feje felett a sírhoz juttani.

Az egész lüktető, egyetlen célért izzó embermassza racionális, európai szemmel nézve olyan bizarr és felfoghatatlan látvány, hogy földbe gyökerezik valami olyanhoz, mint a Föld izzó bensője. Amit eddig láttunk a felszínen megjelenő formák gyűjteménye volt. Itt, a forrásnál a testetlen, forrongó, éltető érzelmek és indulatok lakoznak. Idegenül és fenyegetve érezzük magunkat a csillogó teremben, de már nem fizikai értelemben... Szinte kábultan sodródunk ki az áldással feltöltekezettek önelégült áradatával. A mecset udvarának forrósága lehel életet belénk. Nem furcsálltam már a szent hely imádkozó, írásokat tanulmányozó muzulmánjai mellett a szundikáló, beszélgető vagy nagyokat nevető alakokat sem. (fa)