Akit fölemeltek

Ige: „És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János evangéliuma 3,14–16)

Egy éjszakai beszélgetésbe hallgatunk bele, mikor elolvassuk a fönt idézett igéket. A beszélgetők egyike Jézus, akit őszinte tisztelettel Mesternek szólít a dialógus másik résztvevője. Ő pedig nem más, mint Nikodémus, a zsidók egyik vezető embere, aki a főpapokkal is jó kapcsolatban állt (lásd Jn 7, 50–52), és vallásosság szempontjából az egyik legszigorúbb csoporthoz, a farizeusok közösségéhez tartozott. (A rosszalló, a képmutatással rokon értelmű jelentés csupán később kapcsolódott a farizeus szóhoz. Még Pál apostol is a maga farizeus neveltetését pozitívumként említi!) A szokatlan időpont viszont egyértelműen arra utal, hogy Nikodémus ekkor még nem merte nyíltan fölvállalni a találkozást Jézussal, a Mesterrel. Jézus mégis megkülönböztetett figyelmet fordít őszinte érdeklődésére.

Beszélgetésükben van egy különös utalás Mózesre és egy kígyóra a pusztában, ami Nikodémus számára egyértelmű volt, mert írástudóként és „Izrael tanítójaként” jól ismerte a törvényt és a próféták tanításait, nekünk mégis lehet, hogy nem sokat mond az utalás. Gyógyszertárak vagy más gyógyintézmények bejáratánál is gyakran láttunk már egy botra tekeredő kígyót anélkül, hogy kerestük volna a szimbólum eredetét. Pedig Jézus szava is, és ez az embléma is egyugyanazon történetre utal viszsza. Mózes negyedik könyve 21. fejezetének elején találjuk az esemény leírását. Izrael népe már kezdte nagyon unni a pusztai vándorlás hosszú éveit. Már Áron főpap is meghalt, és a zúgolódás odáig fajult, hogy az Isten által adott, az égből hulló mannára is azt mondták: „szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt”. Az Isten gondviselésével elégedetlen, folyton lázongó népre az Úr büntetésként mérges kígyókat bocsátott, „és azok megmarták a népet, úgyhogy sok izraeli meghalt”. A gyors és halálos büntetés nyomán azonban magába szállt a nép, bűnbánatot tartva könyörögtek szabadulásért. Ekkor mondta az Úr Mózesnek: „Csinálj egy rézkígyót, és tűzd rá egy póznára. Mindenki, akit megmart a kígyó, életben marad, ha föltekint arra.”

ĺme a póznára tűzött és fölemelt kígyó! Formáját tekintve ugyanaz, mint amelyik a halált hozza, de lényegében, esszenciájában mégis egészen más. A gyógyulás sem vegyi, biológiai folyamatként, valami ellenszérummal történik, hanem a „hit látásán” keresztül, mert aki föltekint, az meggyógyul. Ezt a példát hozza föl és vonatkoztatja önmagára Jézus, előre vetítve Nikodémusnak mindazt, ami majd vele történik a későbbiekben. Mert magában hordozza az ember az édenkerti kígyó marását! Nikodémus is tudja ezt, és érvényes mindez a mai emberre, ránk nézve is. Mindnyájan vétkeztünk – mondja a Szentírás, a bűn zsoldja, fizetsége pedig a halál, a kárhozat. Nincs mentség, nincs gyógyszer, nincs kiút, csupán az, amit Isten szeretete az Úr Jézusban, az Emberfiában készített el váltságunkra. Ő az, aki formájában hozzánk hasonló, szűz Mária által emberré született, mégis lényegileg egészen más. Ő az Emberfia, vagy ahogy a kereszt alatt álló római százados fölismerte: valóban Isten Fia volt. Az Istennek ama Báránya, aki elveszi a világ bűneit. Aki nem érzi lelkében a halálos marást, az aligha látja be, hogy gyógyulásra van szüksége. Ám aki Őhozzá megy, azt semmiképpen nem küldi el, mert Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Amit Nikodémusnak előre mondott, az a nagypénteki kereszten „elvégeztetett”.

Az éjszaka, titokban Jézushoz menő Nikodémus végül föltekinthetett a „fölemelt Emberfiára”, mert hitét már nyíltan vállalva ott van Arimátiai Józseffel Jézus sírba helyezésénél. Hogy húsvét reggelén tiszta, világos képpé álljon össze számára és számunkra is a mozaik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta...”

ĺme hitünk üdvöt hozó nagy titka!

A szerző református lelkész