Aki mer, az nyel

Több évtizede élek annak biztos és boldog tudatában, hogy nem nyerek. Sehol semmit. Leszámítva a tapasztalatokat. Jó, egyszer sikerült, negyven évvel ezelőtt Budapesten nagynéném élettársa éppen lottót készült föladni, amikor betoppantunk, szűz kéz nyer, mondta, és kitöltetett velem egy szelvényt. Lett is belőle kettes találat, 19 egész kemény magyar forintot fizettek érte, bár az akkortájt, amikor egy gombóc fagylaltot egy forintért mértek, koromhoz képest nagy pénz volt. Hogy nem láttam belőle egy lyukas garast sem, más lapra tartozik, a lyukas garassal mire mentem volna. A távoli rokont pedig azóta nem láttam, nem valószínű, hogy földi életemben valaha is összefutok vele, bizonyára más jellegű szelvényeket töltöget az ötös találat reményében. A nem is oly régi lottóláz alkalmával – az ötös milliárdokra rúgott, gondolom, erre sokan emlékeznek, visszaidézve a régi vágyat, a várakozás hátborzongató érzését – ugyan engem is elkapott a mohóság, dúdolgattam Zalatnay Cini slágerét (melyre már lehet, hogy ő sem emlékszik, most azonban belebukott álmaiba, vágyaiba), hogy aszongya, hogy ó, ha milliomos lennék. Dúdolgathatok tovább, nem lettem akkor sem milliomos. Bár nem vesztettem sokat az ügyön, egyszer adtam föl egyetlen szelvényt, nem is lett volna igazságos, ha az én kamrámba került volna a zsák pénz a krumpli helyére.

Hosszú ideig kételkedtem a közvélemény-kutatásokban is. Engem sohasem kérdeztek meg, legyintettem, míg nyáron el nem csíptek az üdítőital-fogyasztás ügyében, és ki nem faggattak arról – két ízben is –, hogy mit iszom, mennyit, családi csomagolásban vagy kétdecinként veszem-e az ilyen-olyan buborékos meg buborékmentes (azaz egyenesen a csapból folyó, mert nálunk a csapból is üdítő folyik) ásványvizeket, gyümölcsös meg kátrányos szájragasztókat. Kaptam a válaszért egy egész tábla csokoládét meg három szappant.

Legutóbb pedig nyertem. Mindössze egyetlen pingponglabdát kellett kihúznom egy műanyag szatyorból, azon nyomban meghívást kaptam egy vacsorára – a feltétel annyi volt, hogy legyek pozsonyi lakos –, ráadásnak kaptam egy kétezer koronára kiállított utalványt, amelyet leutazhatok három utazási iroda valamelyikével. A vacsorameghívás két személyre szólt, egy Duna-parti étterembe. A helyszínen már kilógott a lóláb: néhány fazék, lábas, palacsintasütő nyelének képében, amelyek egy lepellel borított asztalon vártak bemutatásukra. A szalonban egy hölgy üdvözölt, sokáig nem akarta elárulni, mi a titok nyitja, igaz, az ajtóban már azt latolgattuk, hová is tehették a rejtett kamerát, melyik show-műsorban bukkanunk föl savanyú képpel.

Rejtett kamera nem volt, viszont megtudtuk, hogy minden edényben egészségtelen étel fő, csak ha ezt, a körülményekhez képest és csakis itt és csakis most kedvezménnyel megvásárolható fazekakat használjuk, akkor leszünk olyan szépek, egészségesek és kívánatosak, mint a pocakos hölgy. Ugyanabban a palacsintasütőben elkészíthetjük a levest – egy személynek nem kell sok –, a rántottát, odaégethetjük a tejszínt (ezt nem igazán értettem), mosogatni sem kell, csak vízzel kilöttyinteni és szalvétával kitörölni. Sőt, a fazékban a töltött káposzta után kelt kalácsot is süthetünk (csupa vitamin mindkét étel), olajat sem kell vásárolnunk, olyan speciális anyagból készült a potom huszonötezer koronás készlet, hogy a terülj, terülj asztalkám ehhez képest pancser, nem kell kevergetni, nem kell ízlelgetni, fűszerezni, sózni, csodálatos ízek, pompás kivitelben.

Majd elérkezett a személyes varázs ideje, a hölgy egyenként mindenkihez fáradt, megkérdezte, melyik termék nyerte el a tetszését, nem baj, ha nem tudunk fizetni, a testvércég némi kamat fejében állja a költségeket, ráérünk törleszteni. Addig-addig nyeltem szavait a kiadósnak nem nevezhető, de ingyenvacsora után, míg azok meg nem ülték érzékeny gyomromat, s föl nem álltam, hogy legalább lesétáljam azt, ami nehezen emészthető – a napi tíz személyre tervezett átverősdit, otthon pedig sütöttem egy egészségtelen, ám kiadós rántottát nagyanyám száz esztendeje bevált palacsintasütőjében.