Advent, a legcsendesebb időszak

Advent a Szent András ünnepéhez (november 30.) legközelebb eső vasárnappal, illetve annak előestéjével kezdődik. Négy hétből áll, a 4. többnyire csonka. Liturgiai színe a lila, kivéve advent 3. vasárnapját, amikor szabad rózsaszínt használni. A szó a latin adventus – eljövetelből származik, mégpedig kettős értelemben: Jézus Krisztus megszületése Betlehemben és második eljövetele az idők végezetével.

Advent időszaka a Krisztus utáni V. századtól ismert. Kezdetben Jeruzsálemben csak egy adventi vasárnapot ünnepeltek a keresztények, a VII. században Nagy Szent Gergely pápa állapította meg négyben azok számát. A XI. századtól az adventi liturgia jelentősége megnőtt, a négy vasárnapból álló adventi időszakot 1570-ben V. Pius pápa tette kötelezővé az egész egyházban, s rendelkezése ma is érvényben van. (Kivétel egyedül a milánói egyházmegye, ahol az advent hat vasárnapból áll.) Ilyenkor az oltár díszítetlen, az orgona legfeljebb az éneket kíséri: ezek a viszszafogottság, a várakozó komolyság jelei. Régen advent kezdetét és az egyházi év kezdetét éjféli harangzúgás jelezte. A vallásos emberek szigorú böjtöt tartottak ezen idő alatt, falun hajnali misére jártak, amit a középkorból eredeztetett kifejezésekkel angyali vagy aranyos misének is hívtak és Szűz Mária tiszteletére ajánlottak. Advent idején, karácsonyig lakodalmat, táncos összejövetelt nem tartanak.

Az advent jelképe az adventi koszorú, amelyet rendszerint fenyőgallyakból fonnak, négy gyertyát helyeznek rá, és ezekből minden vasárnap meggyújtanak egyet-egyet. A szokás a XIX. századra nyúlik vissza, az első – kocsikerék nagyságú – adventi koszorún még 24 gyertya állt. Ezek közül minden hétköznap egy fehéret és minden vasárnap egy pirosat gyújtottak meg, ezután adventi dalokat énekeltek és bibliai idézeteket olvastak fel. A négy gyertya a világosságot jelképezi, amely Jézus születése révén szétárad a Földön. A koszorú a remény jelképe, hogy nem a sötétség és a halál, hanem a világosság és az élet győzedelmeskedik. Az adventi koszorúkat a templomokban áldják meg advent első vasárnapján, vagy az előző szombat esti szentmisén.

Ehhez az időszakhoz is több népi hagyomány kapcsolódik: például az eladósorban levő lány a hajnali misére való első harangozáskor a harang köteléből három darabot tépett, amit aztán a hajában hordott, hogy farsangkor sok kísérője legyen. Erdélyben a hajnali mise idején zárva tartották az ajtót és ablakokat, hogy az ilyenkor állati alakot öltő boszorkányok ne ronthassanak a házakban, ólakban. Az Alföldön a lányok a hajnali misére harangozáskor mézet vagy cukrot ettek, hogy édes legyen nyelvük, így férjet „édesgessenek“ magukhoz. Borbála napján, december 4-én Borbála-ágat vágtak, majd az ágat vízbe állították, s ha kizöldült, a követő évben megkérték a lány kezét. December 13-án, Luca napján – amely a Gergely-féle naptárreform előtt az év legrövidebb napja volt – a lányok 13 egyforma papírdarabra 13 fiúnevet írtak, s minden nap tűzbe dobtak egyet. Karácsonykor a megmaradt papírt kibontva fény derül arra, ki lesz a leány férje. Ekkor kezdték a Luca székét is készíteni, amelyre a karácsonyi misén felállva meg lehetett látni a boszorkányokat. Disznóölő Szent András napjától kezdődtek a disznótorok, de sohasem szerdán, pénteken vagy szombaton, mert ilyenkor böjtöltek az emberek.

A manapság használatos adventi naptárnak különféle ősei voltak, az első nyomtatott naptár 1908-ban készült a müncheni Lang kiadónál. A naptár eredeti jelentősége, hogy a vallás segítségével elvezesse a karácsonyhoz a felnőtteket és a gyermekeket. Ha az adventi naptár valóban az, aminek nevezik, akkor minden egyes „kinyitott ablaka“ mögött a karácsonyi ünnepkörre utaló gondolattal találkozhatunk.