A vakcina segített legyőzni az utóhatásokat

Nem titkolta, hogy októberben kórházba került Covid-fertőzéssel, de nem hagyta, hogy „sztori” legyen a küzdelméből a vírussal. A fél világ szurkolt érte, sokat jelentettek számára a szeretettel teli üzenetek, de tudta, a harcot a poszt-Covid tünetekkel – bár kapott orvosi segítséget és támogatást az övéitől – neki kell megvívnia. Ezúttal is vastapsot érdemlő sikert aratott a Kossuth-, Liszt- és Bartók–Pásztory-díjas opera-énekesnő, a világ legrangosabb operaházainak ünnepelt csillaga, Rost Andrea.

Az interjú pillanatok alatt szinte baráti beszélgetéssé alakul. Nem kell rést keresni a világsztár páncélján, ő ugyanis nem visel ilyet, nincs is szüksége rá. Akinek ennyi érték és érdekesség van az életében, magától értetődő természetességgel ad belőle. A Covid-témát sem kell körbetáncolnom: „Beszélek róla, persze – mondja –, de nem a betegségről, mert sajnos annyi ember átesett rajta, annyi családnak van saját, nehéz, tragikus története, hogy az enyém már nem érdekes. Inkább a gyógyulásról beszélgessünk.”

Sajnos nem lehet teljesen átugrani a kórházban töltött másfél hetet, mint egy nemszeretem fejezetet egy regényben. És akkor sem jött a szabadulás, amikor végre gyógyultnak tudták és hazament.

Hány hónapig éltél az utóhatások szorításában?

Tavaly októberben lettem beteg és egészen március elejéig szenvedtem a vírus következményeitől. Annyi utózöngéje volt a testemben, a lelkemben, hogy decemberben úgy éreztem, nem bírom tovább. Akkor eldöntöttem, elég, felveszem vele a küzdelmet! Olyan fájdalmaim voltak, hogy alig bírtam menni, mikor az egyik barátnőm biztatására elkezdtem a nordic walkingot. Felmentem velük a budai hegyekbe, a Normafához és elsőre hat kilométert sétáltam, majd hazamentem, és sírtam a fájdalomtól. Borzalmas volt, de nem adtam fel. Nagy segítséget jelentett, hogy csapatban kezdtem, húztak magukkal, emberek között voltam és nem a szörnyű elszigeteltségben. Meg kellett tanulnom azt is, hogy ne agyaljak az utóhatásokon, amikről addigra rengeteget hallottunk. Leraktam ezt is, elkezdtem mozogni – meridián torna, meditáció – és jól enni. Az utóbbi hónapokban még fogyókúráztam is. Mindent, amit a testem vagy a lelkem megkívánt, megadtam neki. A fogyókúrát is úgy csináltam, hogy csokiztam egy kicsit délután, mert nem bírom ki, hogy ne. Azt gondolom, akkor lesz valami sikeres, ha közben élvezzük és örömet is ad. Ahhoz pedig, hogy azt érezzem, meggyógyultam, a végső lökést a vakcina adta.

A járvány a tieidtől is elszigetelt, a gyerekeid sem lehettek melletted.

Rettenetesen izgultak, ott voltak velem lelkileg. Távol élünk egymástól, a fiam Svájcban, a lányom a férjével Berlinben és Budapesten. Hívtak, biztattak, később a lányom jött és segített, bevásárolt. De az az igazság, hogy mindenkinek saját magát kell megmentenie. Lehet, hogy nem szép, ha ezt mondom, de hiába minden segítség, ha én nem döntöm el, hogy ennek véget vetek, és nem teszek meg mindent, hogy kijöjjek belőle, nem sikerül. Szerintem ez minden betegségre igaz. Letettem a rossz gondolatokat, mással foglalkoztam, még verset is írtam a Covidról a bezártság heteiben. Szoktam írni, de most ez terápia is volt.

Februárban, az Operaház produkciójában már a Pillangókisasszonyt énekelted, egyenes adásban! A közönséged és az ismerőseid fellélegeztek. Korán tették?

Mindenki azt mondta, aki hallotta az előadást, hogy úgy énekeltem, mint máskor, de én tudtam, hogy a hangom nem szabad, éreztem, hogy a tüdőm nem teljesen egészséges. Miután beoltottak márciusban AstraZenecával, három napig nagyon rosszul éreztem magam. Meg is ijedtem, hogy elölről kezdődik ez az egész őrület. És a negyedik napon úgy keltem ki az ágyból, hogy olyan vagyok, mint előtte: semmi bajom! Az oltás úgy meglökte az immunrendszeremet, hogy kiirtotta belőlem a legkisebb csíráját is ennek a szörnyű vírusnak. Az, hogy ma így érzem magam, ilyen a hangom, így tudok énekelni, tényleg ennek köszönhetem. Most már jól vagyok és terhelhető.

Nagyon sokan aggódtunk érted! Drukkoltunk neked! Eljutott hozzád?

Rengetegen megkerestek, nagyon sokan írtak, ami fantasztikus érzés volt és rendkívül sokat segített. Ez is húzott ide, visszafelé, hogy dolgom van, szeretnek, kíváncsiak rám. Nem mehetek el, már csak a gyerekeim miatt sem engedhetem, hogy legyőzzön ez a borzasztó vírus, úgyhogy megvívtam vele, kard ki kard. Remélem, sokaknak adhatok még örömet azzal, hogy itt vagyok!