A vaj hizlal, nem a tészta, az olaj meg tisztít, ha olíva

Barbora Bobulová azóta olasz színésznő. Rómában él, neves rendezőkkel dolgozik. Marco Bellocchiótól Ferzan Özpetekig a legjobbak hívják, Alessandro Gassmantól Kim Rossi Stuartig a legismertebb olasz színészekkel játszik. Legutóbbi filmjével, A szent szívvel Budapesten járt nemrég. Tíz év után – életében másodszor. Olasz kedvesének csupa finomságot vásárolt: libamájat és Pick szalámit, Unikumot és körtepálinkát.

Mártoni gimnazistaként, amikor már cseh és szlovák filmekben játszott, ott sündörgött a mamája körül, hogy főzni is időben megtanuljon?

Nem álltam mellette. Édesanyám ugyanis nem szerette, ha főzés közben zavartam. Nézhettem, mit és hogyan főz, de csak messziről. Nem is nagyon beszélgetett közben. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az evés akkoriban sokkal jobban érdekelt, mint maga a főzés. Pedig akkoriban mindig csak úgy futtában ettem. Behánytam magamba, és már mentem is az utamra.

Mikor kezdett el főzőcskézni?

Ahogy főiskolás lettem Pozsonyban. Az albérletben. Kis lakás volt, tenyérnyi konyhával. A legtöbbször csak levest főztem. Ha nem tudtam valamit, felhívtam anyukámat, és elmondta, hogy csináljam.

Ő biztosan jól főz. Magyar lévén, gondolom, a magyar konyha ízeit is megszerettette a családdal.

Gulyás, pörkölt vagy paprikás krumpli nálunk is volt, de a zsíros-fűszeres magyar ételeket nem vitte túlzásba. Erre nagyon odafigyelt. Igyekezett könnyű finomságokat főzni. Nálunk mindig volt meleg étel. Naponta kétszer is. Én nem főzök mindennap, csak olyankor, ha gusztust kapok valamire. Egyébként étterembe járok. Anyukám sosem mondott olyat, hogy „a hűtőben találtok valamit”. Ő a főzésben is nagyon pedáns mind a mai napig. Három lánygyerek, plusz az apám. Volt kinek főznie. Csodálom, hogy bírta. Soha nem robbant. Én olyat egyetlenegyszer sem hallottam tőle, hogy „elegem van már az egészből”. Nem csapkodott az edényekkel. A konyha volt a királysága. Válogatni persze nem lehetett. Ha valamelyikünk fintorgott, az aznap nem vacsorázott. Meg kellett becsülnünk, amit elénk tett, és ez így volt rendjén. A maradékot mindig apánk ette meg. Ki nem dobtunk semmit. Most, hogy már csak a szüleink vannak otthon, apám boldog, mert elmondhatja: „Anyátok végre nekem főz!” Anyánk ugyanis szigorú rendet tartott köztünk. „Először a gyerekek esznek, mi majd utánuk” – adta ki a parancsot.

S amíg a három lány evett, a papa éhesen várakozott?

Mi nagyon ritkán ebédeltünk vagy vacsoráztunk együtt. Arra, hogy az egész család körbeülje az asztalt, nem nagyon volt példa. Aki jött, evett, és már ment is a dolgára. Mi az asztalnál nem is nagyon találkoztunk. Mindenki élte a maga életét.

Volt olyan étel, amelyet nagyon nem szeretett?

A pacalleves. Azért csak apám rajongott. Mi bele se néztünk a lábasba, ha az volt. De minden mást meg kellett ennünk.

Pozsonyban mivel kezdett? Rántottával?

Nálam a főzésben csak egyetlen szempont létezik: egyszerűt, finomat és gyorsan. Én nem vagyok hajlandó két órát állni a tűzhely mellett. Főiskolás éveimben ezért főztem csak levest. Ma sem töltök sok időt a konyhában. Felteszem forrni a vizet, beledobom a tésztát, ilyen-olyan szósz mindig van otthon, felvágom a paradicsomot, beleteszem az olajba, és húsz perc alatt már kész is a vacsora.

Nem hizlal a sok tészta?

A vaj hizlal, nem a tészta. Az olaszok azonban olívaolajat használnak, az meg tisztítja a szervezetet. Ők vajas kenyeret vagy vajas szendvicset sem esznek. Inkább grillezett zöldséget, mozarellás rizsgolyót, vagy darált hússal töltött olívát.

Töltött olíva! Jó kis babramunka lehet. Gyakran csinálja?

Soha. Ezt ne várja tőlem senki. A cukkinival még elbíbelődöm, de hogy olívát töltsek...!

Rántott karfiol?

Még arra is vállalkoznék, de az olaszok nem nagyon ismerik a karfiolt.

A kedvese sem?

Neki már sok mindent főztem, amin elcsodálkozott. Amikor nálunk járt, anyám juhtúrós galuskával is meglepte.

És azóta is azt emlegeti?

Nem, nem kéri. De ha kérné is...

... galuskaporból bármikor készíthet neki.

Háromszor próbálkoztam. Gondolatban! A vége az lett, hogy ki kellett dobnom. Lejárt a por szavatossága. Pedig még brindzát is vittem itthonról Rómába. Az olaszok ugyanis azt sem ismerik. Ők nagyon kötődnek a maguk konyhájához. Alessandro is mindig evett anyám főztjéből, de Rómában egyszer sem kéri, hogy valami hasonlót főzzek neki. Az olaszok szentül meg vannak győződve róla, hogy az övékénél nincs finomabb konyha a világon.

És tévednek?

Én is imádom. Könnyű, finom, ízletes. Néha azért főzök neki egy kis hazait is. A zöldséglevesemet nagyon megszerette.

Főzés közben el tudja engedni a fantáziáját?

Nem szoktam kísérletezgetni. Pozsonyban is mindig csak olyan valamibe kezdtem bele, amiről tudtam, hogy sikerülni fog.

Nagy leégés?

Volt. Egyszer. Egyéves ösztöndíjat nyertem New Yorkba, s gusztust kaptam egy jó kis levesre. Mindent megszereztem hozzá, csak az őrölt paprika nem édes volt, hanem a legcsípősebb csípős. Nem néztem meg, mi van a zacskóra írva. Úgy égette-marta a nyelvemet a leves, hogy minden kanál után kenyeret kellett ennem. De nem öntöttem ki.

Könnyen átállt az amerikai ízekre?

Ott nem nagyon válogathattam. Hamburger vagy cheesburger. Ilyesmiket azóta egyáltalán nem eszem. Az amerikai konyha mindenesetre nyomot hagyott rajtam. Nem sokkal azután, hogy hazajöttem, apró foltok jelentek meg az arcomon. Időbe telt, míg teljesen eltűntek.

Több éve már, hogy Rómában él. Gyorsan átállt az olasz konyhára?

Meg kellett szoknom. Más lehetőségem nem volt. Otthon mindennap húst ettünk. Az olaszok a zöldségféléket részesítik előnyben. Olyan zöldségeket, mint Rómában, otthon nem is láttam. Eleinte azt hittem, füvet raknak a tányérra. Képtelen voltam rájönni az ízére. Ruccola, articsóka – idegenkedtem tőlük. Ilyet fogok enni? Ezzel kell jóllaknom? Csak néztem. Ma apám kérdezi tőlem ugyanezt, ha nálam vendégeskedik Rómában. „Te ezzel jóllaksz?” Időbe telik, míg megszereti az ember. „Igen, finom, laktató, egészséges!” – mondom apámnak. Közben értem őt. Ha például csirkemellet rendelsz egy étteremben, az olaszok nem adnak hozzá köretet. Se rizst, se krumplit. Ezt is meg kellett szokni. A húst hússal. Anyám csodálkozva kérdezi: „Nem leszel rosszul?” Nem! Ma már a különböző füveket is szeretem. Meg a halféléket.

Tengeri herkentyűk?

Az osztrigát boldogan kihagyom, de a kagylótól a garnélarákig jöhet minden.

Polip is?

Az is. Nyáron horgászni járok. Leköltözöm Toscanába, csónakba ülök, és várom a nagy halat. Polipot is fogtam már. Finom volt. A kagylót is el tudom készíteni. Nagyon egyszerű a technikája. Megtisztítom a héját, olívaolajat öntök alá a serpenyőben, teszek hozzá paradicsomot és fokhagymát, és percek alatt magától szétnyílik. Van egy helybeli halász barátom, aki azt állítja: én finomabban elkészítem, mint az éttermi szakácsok.

Toscanában máshogy étkezik, mint Rómában?

Ott naponta piacra járok, és friss halat eszem. Rómában gyakrabban főzök tésztát. Főleg spagettit.

Pizzából is jeles?

Arra nem vállalkozom. Ott sütik közel a házunkhoz. Telefonon megrendelem, és már hozzák is. Pizzában tényleg verhetetlenek az olaszok.

Sütemények?

Két-három dolognál többet senki ne várjon tőlem. A kuglófomat azonban imádja a barátom. Sárgarépát reszelek a dióhoz – isteni!

Főtt kukorica?

Ez az egy, ami nagyon hiányzik Rómában. Az olaszok csak a grillen sült kukoricát ismerik. A nagymamámnál, Ipolyság mellett, Tesmagon mindig-mindig volt csemegekukorica a kertben. Imádtam.

Ha külföldön jár, kíváncsi az idegen ízekre?

Szívesen kóstolgatok. Persze csak bizonyos határok között. Ha olasz filmesekkel dolgozom külföldön, látom, hogy ők csak az ismert ízeket keresik. Pizza, spagetti, cappuccino. Én meg győzködöm őket, hogy kóstolják meg a helyi különlegességeket. Olyankor úgy néznek rám, mintha a halálukat kívánnám. Pedig náluk sem egységesek az ízek. Olaszország északtól délig tíz ország ízeit vonultatja fel. Minden tájegységnek megvan a maga specialitása. Például a szicíliai és a római konyha között nagyon nagy a különbség. Rómában a szalonnás-tojásos spagetti a sláger. Szicíliában a zöldséges. Északon több a hús, mert ott más a klíma, hűvösebb a levegő. Torinóban apró sült halakat mártogatnak különféle szószokba. Ott ez számít csemegének.

Olívaolajból hányfélét használ?

A fűszeres olajok inkább csak a turistáknak készülnek. Látványosak. Színesek. Én csak extra szűz olajat használok. A szent szív egyik olaszországi bemutatóján éppen ezzel ajándékoztak meg nemrég. Huszonöt litert kaptam egy helyes kis hordóban.

A modenai ecet is híressé vált külföldön.

Én nem használok ecetet. Nem egészséges.

S az olasz borokról mi a véleménye?

Finomak. De nem vagyok borszakértő. A barátom igen. Ő Piemontéből költözött Rómába, s az híres borvidék. Ő dönti el, mihez milyen bort iszunk.

S ha egy étteremben ön választ?

Hűvösebb napokon szinte biztos, hogy pizza mellett döntök, a nyári kedvencem pedig egy színes-vegyes: pármai sonka, parmezán, paradicsom, ruccola meglocsolva olívaolajjal. Fenséges!