A tudomány győzelme a politika fölött

A Belgrádi Egyetemen működő, patinás szakmai múltú, s jelenleg 40 munkatárssal működő Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (Institut za filozofiju i društvenu teoriju – IFDT) 15 hónapig volt kitéve a szerbiai kormány támadásainak, viszont a magyarországi példákkal szemben úgy tűnik, most a tudomány nyert. De pontosan mi is történt? S hogyan ágyazódik bele mindez a szerbiai állam közelmúltjába és erőviszonyaiba?

Hosszú távú kifárasztás

Az IFDT-t a jugoszláviai 1968-as mozgalomhoz kötődő disszidens értelmiségiek alapították. Az itt dolgozó kutatók mind a Tito-, mind a Milošević-rendszerrel szemben már-már „hagyományosan” ellenzéki magatartást tanúsítottak. Az intézményben – nevéhez híven – mindig magas szintű, nemzetközileg is jelentős filozófiai és társadalomelméleti kutatások folytak. Az talán még a külföldi olvasóknak is sokat mond, hogy a 90-es években olyan értelmiségiek dolgoztak itt, mint később a Milošević utáni szerbiai politika különböző csúcsait (több-kevesebb sikerrel) megjáró Vojislav Koštunica, Zoran Đinđić, Dragoljub Mićunović vagy Vesna Pešić.

2013 óta gyakorlatilag a jelenlegi szerbiai államfő, Aleksandar Vučić által vezetett Szerb Haladó Párt (SZHP) uralja az állam minden szegmensét, noha ezt a magabiztosságot már megrengette egy-egy tiltakozási hullám. A legutóbbi, az „1 az 5 millióból” nevű, egész országra kiterjedő mozgalom volt, amely egy ellenzéki politikus megverése miatt kapott lendületet, s 2018 végétől gyakorlatilag 2020 elejéig tartó politikai hullámverést okozott.

Losoncz Márk vajdasági magyar filozófus, az IFDT munkatársa nemrég a magyar nyelven is működő vajdasági Autonómia portál internetes beszélgetőműsorában elmondta, az intézetük elleni közvetlen támadás oka minden bizonnyal az volt, hogy közzétettek egy társadalomtudományi igényű elemzést, amellyel tulajdonképpen kiálltak a tüntetések mellett az SZHP uralmával szemben. A kutató szerint kollektívájuk munkássága ettől függetlenül is irritálhatja a jobboldali szerbiai politikai és szellemi elitet, mivel például analitikus és interetnikus módon foglalkoztak a szerb–albán viszonnyal, a szerbiai nők társadalmi és jogi kiszolgáltatottságával, illetve a „foglyul ejtett állam” problematikájával is Szerbia példáján.

Az IFDT elleni szövevényes támadássorozat 2019 februárjában kezdődött, amikor a szerb kormány anélkül jelölte ki az intézmény igazgatótanácsának tagjait, hogy erről egyeztetett volna a belső munkatársakkal. Hasonlóan egyoldalúan nevezték ki az új ügyvezető igazgatót is. Az igazgatótanácsban például helyet kapott az a Zoran Avramović, aki az 1990-es években prominens és „harcedzett” tagja volt a szélsőjobboldali Szerb Radikális Pártnak. A színfalak mögötti játszmák legsúlyosabb fejleményére idén februárban került sor, mivel az SZHP tulajdonképpeni „kádere”, Veselin Mitrović ügyvezető igazgató megtagadta, hogy aláírjon bármilyen papírt, amely az IFDT pénzügyeire vonatkozik – veszélybe sodorva ezzel a munkatársak fizetését. A kutatók a vázolt időszakban mindvégig hallatták a hangjukat, idén a koronavírus-járvány alatti időszakot leszámítva gyakorlatilag már nyílt harcot folytattak a szerb kormány ellen mind nyilatkozataikkal, mind a nemzetközi kapcsolatrendszerük mozgósításával. Ügyüket nemcsak az SZHP-től független média karolta fel, hiszen olyan külföldi lapok ingerküszöbét is elérte az ügy, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Le Monde vagy a Der Standard. A fejlemények tükrében kulcsfontosságú mozzanat annak a több mint 400 külföldi tudósnak a tiltakozása, akiknek a névsora megtalálható az IFDT kutatói által alapított internetes tudományos oldalon. Olyan fajsúlyos személyek is szerepelnek köztük, mint Jürgen Habermas, Nancy Fraser, Noam Chomsky, Judith Butler vagy Thomas Piketty. Francis Fukuyama és Noam Chomsky személyesen is keményen bírálta az IFDT körül előállt helyzet miatt Aleksandar Vučićot. E fejlemények után lassan fordulat állt be az ügyben. Június 5-én kiderült, hogy a kormány a IFDT kutatói által is elfogadott Ivan Vejvoda politológust jelölte az igazgatótanács élére, míg onnan kikerült Zoran Avramović. A tanácsban emellett helyet kaptak olyan elismert szerbiai kutatók is, akiknek jelenléte szintén megnyugtatóan hat mind az intézet kutatóira, mind a szélesebb közvéleményre. Az államfő ráadásul maga írt válaszlevelet Fukuyamának és Chomskynak, és biztosította őket a tudományos kutatás szabadságáról Szerbiában. Ugyan az IFDT igazgatói posztjára vonatkozó pályázat kiírása még hátravan, a konszenzus szerint sikerült elhárítani az államvezetés támadását.

Az européer imázs kényszere

Hogy miért hátrált meg az államfő, valamint a teljes szerbiai kormányzat, annak van egy szinte geopolitikai színezetű oka. Ez a körülmény még érdekesebb akkor, ha a magyarországi esetekkel vetjük össze őket. Talán onnan érdemes kiindulni, hogy a csatlakozási tárgyalásokkal jelenleg csigalassúsággal haladó Szerbia még csak ácsingózik a uniós tagságra, míg Magyarország már több mint másfél évtizede elérte. Ez a két eset gyökeresen más mozgásteret jelöl(het) ki akkor, ha az országok élére autoriter vezető kerül. Aleksandar Vučić a hírhedt Vojislav Šešelj által vezetett szélsőjobboldali Szerb Radikális Párt vezető tagja volt a 90-es évek elejétől egészen annak szétszakadásáig, 2008-ig, amikor létrejött a Szerb Haladó Párt. Ekkor még nem ő volt a „haladóknak” becézett politikai szubjektum vezető személyisége, hanem az utóbb államfői tisztet is betöltő Tomislav Nikolić, azonban néhány év alatt Vučić sikeresen ellavírozott a teljes befolyásig. 2013-ra következett be az, hogy köztársasági, vajdasági tartományi, s gyakorlatilag az összes lényeges szerbiai városban az SZHP vette át az irányítást, ekkortól számíthatjuk az államapparátus minden részére kiterjedő hatalmi rendszer kiépítését. A szerbiai ellenzékre nem érdemes sok szót vesztegetni, széttöredezett, gyakran víziótlan, s a „haladók” által is gyakran vegzált pártjaik évek óta képtelenek magukra találni, az országban jelenleg még nem látszanak egy reális politikai fordulat határozott jelei. Mára eljutottunk oda, hogy a helyi önkormányzatok közvállalataitól kezdve egészen az alkotmánybíróságig óriási befolyással bír a 2019-es adatok szerint 730 ezres (!) taglétszámmal büszkélkedő SZHP – egy olyan országban, ahol tömegek egyensúlyoznak a szegénységküszöb környékén, s amely mind a mai napig nem állt talpra az 1990-es évek jugoszláviai polgárháborúi, illetve az azt kísérő politikai átalakulás után.

Aleksandar Vučić pártjának hatalmát azonban nem csak a belpolitikai színtéren stabilizálta, mivel közben kifelé több téren imponálni igyekezett az EU vezetésének és a teljes nyugati világnak. Az elmúlt években készséges, szalonképes és elfogadott tárgyalópartner volt megannyi nyugati tárgyalóteremben. Javarészben ennek számlájára lehet írni a Koszovóval szembeni békülékeny politikáját is, amelynek várhatóan az lesz az eredménye, hogy Szerbia valamilyen módon – és talán jelentős viszontszolgáltatásokért cserébe – elismeri egykori tartománya függetlenségét. A stabilitásért és kiszámíthatóságért cserébe az Európai Unió csak óvatosan közelít a szerbiai belpolitikához, míg a Vučić-éra alatt a szomszéd országokkal leginkább akkor vállal politikai konfliktust Belgrád, ha azzal Brüsszel szemében nem lép át egy határvonalat – s az IFDT kapcsán alighanem hasonlóra kerülhetett sor. Hiába kicsi ez az intézmény, az ügy által vert hullámok már a szerb államfő imázsát fenyegették. Vučić számára vélhetően már nem volt előnyös a várható nyereség s a „beárazott áldozat” aránya. Ez az intézet munkatársainak heves tiltakozása mellett minden bizonnyal a nyugati ellenhangok miatt alakulhatott így, illetve azt is figyelembe kell venni, hogy itt leginkább „személyes”, s nem stratégiai jelentőségű támadásról volt szó. Utóbbi esetben érdemes felidézni az MTA kutatóhálózatának szétzilálását, amellyel a magyar kormány közvetlen befolyást szerzett az egyes intézetek fölött. Emellett az SZHP által befolyásolt médiatérben nem zajlott olyan roppant mértékű hangulatkeltés – noha az eszközök kétségtelenül adottak voltak –, mint Magyarországon a CEU ellen.

Az IFDT tehát „győzött”, azonban talán jól látható, hogy a kínálkozó tanulságok nagyban függvényei a Szerbiát övező nemzetközi légkörnek, vagyis egyfelől igencsak specifikus helyzettel állunk szemben. Másfelől azonban látható az is, hogy egy efféle helyzetben sokat számít egy tudományos intézmény nemzetközi beágyazottsága, a külföldi kollégák szolidaritása – s nem utolsósorban az intézet kutatóinak nyílt és merész küzdelme.