A titkos cím

Mikor valaki bekerül a magas politikába, vagy egyéb úton közismertté válik, törvényszerű, hogy körüllengik a különböző rendű-rangú menedzserek, testőrök, s hogy a telefonszámát és a címét is egyből titkosíttatja. Hogyisne, különben bárki bármikor felhívhatná, hogy közölje vele a véleményét, fenyegethetné is akár, vagy támogatásért folyamodhatna hozzá. Ám az emberiség történelmének legjelentősebb személyisége, Isten fia, Jézus Krisztus, nem rendelkezett sem asszisztensekkel, sem testőrökkel. Sőt, amikor két tanítványa az e vasárnapi evangélium tanúsága szerint megkérdezte tőle, „hol laksz?”, így válaszolt: „Gyertek és meglátjátok!” (Jn 1, 39). Érdekes, hogy Jézus – aki ezt megelőzően kijelentette, hogy „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét” (Mt 8, 20) – most azonnal és egyértelműen azt mondja, hogy jöjjenek és nézzék meg. Tudni, hogy hol lakik valaki, két ismeretet is jelent egyszerre: mégpedig, hogy milyen az illető, s hogy hol elérhető.

A kérdés, hol laksz, többet kifejez, mintsem hogy add meg az utca nevét s a ház számát. Érdeklődést fejez ki, igényt a személy közelebbi, mélyebb és alaposabb megismerésére. Belépni valakinek a birodalmába, látni a helyet, a dolgainak elrendezését, a könyveket, a képeket, a rendet s a légkört, mely mindent beleng, s melyben élete jelentős részét tölti, azaz látni az otthonát – az bizony már sokat elárul magáról az ott lakóról. A tanítványok, akiket Jézus lakhelye érdekelt, végül sokkal többet megállapítottak ennél. Egy konkrét utca helyett megismerték Jézus gondolkodásmódját, álláspontját, tisztaságát, szentségét és isteni mivoltát. Kinyitotta előttük a szívét, a világát, amit ők aztán fenséges felfedezésként fogalmaztak meg: „Megtaláltuk a Messiást!” (Jn 1, 41).

A Nobel-díjas Hemingwaynek, ki gyakran változtatta lakhelyét, egyszer egy barátja ekképp címezte meg levelét: „Ernest Hemingwaynek – Isten tudja, hova”. Mikor a küldeményt végül mégis kézbesítették, az író többek közt viccesen ezt jegyezte meg: „Isten valóban tudta, hova!” Találó kifejezés, találóbb sokkal, mint ahogyan akár ő maga tudatosíthatta. Isten tényleg tudja, ki hol leledzik, és akarja, hogy azt is mindenki tudja, hol található Ő. Hasonlóan, mint ahogyan az egy másik íróval, az angol Jonathan Swifttel esett meg. Az orvosnak köszönve, ki az életét mentette meg, többek közt ezt mondta: „Halálomig az adósa vagyok”. „Azzal is tartozik, hogy még húszszor felkeres” – viccelt az orvos. „Mihelyt járni kezdek – ígérte a lábadozó –, mindet beváltom, egyiket a másik után.”

Valamennyien lábadozók vagyunk, akiket Isten a keresztség pillanatában gyógyított meg, mikor az eredendő bűn fertőzésétől tisztított meg. Valamennyien lábadozók vagyunk, akiknek homlokára Isten véghetetlen türelemmel helyezi gyógyító jobbját, miközben a feloldozás szavait halljuk. Valamennyien lábadozók vagyunk, akik előtt Jézus – ahogy Swift orvosa sem – nem titkolja el a címét, sőt meghív: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket (...) – és nyugalmat találtok lelketeknek” (Mt 11, 28–29).

Mi tehát Jézus címe? Természetesen nem helységnév, hanem az ő intenzív jelenléte mindenütt. Elég csak őt mély hittel megszólítani, imába mélyülten felé fordulni, kinyílni jelenléte előtt. Aki ezt megteszi, átéli azt a bizonyos „megtaláltuk a Messiást!”

Egyébiránt az is hírlik, hogy amikor Hemingwayhez egy újságíró bejelentkezett, hogy nem épp kellemes témákról is kérdezné, az író viccesen túlozva telegrafálta meg neki: „ha eljön, lelövöm”. Jézus számára viszont minden látogatás egyformán komoly. Sőt, ő azt szeretné, ha látogatói nála otthon éreznék magukat. Mert ő nem ismer kellemetlen témát, ő azokra a legkellemetlenebbekre is szeretettel, türelemmel, könyörülettel tekint. Azoknak pedig, akik szégyenkeznek, és félnek, hogy nekik nem nyitna ajtót, szüntelenül ismételgeti Szentírásának oldalain: „Gyertek és meglátjátok!”

A szerző római katolikus pap