Nyolc éve annak, hogy a végzet játékmestere kiragadta kezéből a tollat. Nyolc éve hangzott el a Magyar Rádió körkérdésére telefonba mondott utolsó válasza: „Az ember ne szónokoljon. Tegye a dolgát, de hozza ki magából a maximumot.” Az elhangzott két mondat után két nappal meghalt Mándy Iván.
A tárgyi világ panaszai
A budapesti születésű író vérbeli novellista. Budapest írójaként tartja számon az olvasóközönség. Az árnyékos, a szegény, lepusztult Budapesté, a VIII. kerületé, a külső Józsefvárosé. Mivel szülei elváltak, bohém és bukdácsoló hírlapíró apja oldalán élte végig a kamaszkort. A gyermekkori hősök, emlékek soha nem koptak ki az örökifjú Mándy lelkéből. A kallódók, a lecsúszottak, a kisemberek, a magányosok maradtak hősei, a nagyvárosi grundok, mozik, focipályák maradtak színhelyei. Ha túlságosan le akarnám egyszerűsíteni munkásságát, akkor azt mondhatnám, hogy Mándy a mozi és a foci 20. századbeli mítoszteremtője a magyar irodalomban. A „régi idők” fociját A pálya szélén című regényében eleveníti meg. Számos „mozinovellájában” a mozik atmoszferikus világába kalauzolja el az olvasót. Novelláiban fölszabdalja a látványt; arcokat, mozdulatokat, szavakat ragad ki. A század elején a némafilmek feliratainak stílusa, kapkodása, iróniája valóban hatott az irodalomra. A mozi tömörítő vágás- és dialógustechnikája nagy hatással volt Mándy stílusára. A némafilmek korszakának állít halhatatlan emléket a Régi idők mozija és a Zsámboky mozija képkockáival.
Mándyt nem a történet, hanem a látvány, az erőteljes képiség, egy életérzés, hangulat, a látványba sűrített atmoszféra megírása foglalkoztatta. Rövidre faragott mondatokba, egy-egy szóba tömöríti hősei érzés- és hangulatvilágát. Mándynál a tárgyaknak, a valós, a megfogható tárgyaknak, a bútordaraboknak is lelkük van. Legotthonosabban a rövid, alig néhány oldalas kispróza keretei között mozgott. Egyre tömörebben, szűkszavúbban, költőiebben fejezte ki magát. Hősei megrendítően tanácstalanok, az „átlelkesült” tárgyak az öröm és panasz hangján szólalnak meg.
Mándy utolsó novelláinak egybegyűjtött posztumusz kötetét ajánlom az olvasók figyelmébe. Egyszerű, banális történetek, bensőséges, megindító párbeszédek, a sűrített tömörség, az elhallgatás poétikája jellemzik A légyvadász című kötetet, mely huszonegy prózai remeklést tartalmaz. Ezek közül az Ottlik átszól címűt emelem ki. A mindössze két oldalba sűrített párbeszédben Egérről (Egerszegi Krisztina) esik szó. Ottlik Géza telefonál Mándynak, hogy gyorsan kapcsolja be a tévékészülékét, mivel Egér Barcelonában olimpiai bajnok lett. „És megszólalt a zene. Az uszodák, a pályák, a lélek zenéje. Oly régen nem hallottam... Ottlik! Öregem.” Mándy a fájdalmas történetek mellett a meghatottságtól elcsukló hangon is megszólal novelláiban. Épp ezért írásmódja fordulatos, derűtől is csipkézett. Életformáját azonban a teljes írói szabadságban, a szemlélődésben, a folyamatos munka erkölcsében találta meg. „Dolgozni kell – nincs más.”
A kötetben Mándy hitvallását is elolvashatjuk a Miért írok? című írásában kilencsornyi két-három szavas mondatban.
Lengyel Balázs ekképp foglalja össze Mándy kései prózáját: „A tárgyi világ panaszolja a mulandóságot, az elidegenedett életmódot, a szeretetlenséget, a céltalanná válás szörnyűségét, a kiöregedés kétségbeejtő állapotát.”
(Mándy Iván: A légyvadász, Osiris, 1996)
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.