A Szlovják Népköztársaság létrejötte 1918-ban

Még mielőtt az események taglalásába kezdenénk, föl kell tenni a kérdést, hogy kik azok a szlovjákok. A szlovjákok meghatározása nem egyszerű feladat, mivel már nem is létezik szlovják öntudattal rendelkező népesség. A szlovják nyelvnek az alapját a szlovák irodalmi nyelvtől eltérő nyelvjárás, a šariščina magyarul (sárosiul) képezte. A šariščina elsősorban hangzása és szókészlete alapján tért el a többi szlovák nyelvjárástól. Így a šariščinából fejlődött ki a szlovják nyelv. Ma már tudjuk, hogy ez a nyelvjárás egyfajta átmenetet képezett a szlovák, a lengyel, a kárpátaljai ruszin és az ukrán nyelvjárások között. Szlovákiában az északi részeken a folyóvölgyekben élő szlovák lakosság pedig a „po šarišsky”, „sárosiul” néven ismert keleti szlovák dialektust beszélte, amely számos magyar, német, lengyel, ruszin, ukrán jövevényszót használt, ami így bázisul szolgálhatott egy külön „keleti tót” nyelv kialakulásához, és így ez a népesség, amely ezt a nyelvjárást használta, szlovjáknak kezdte magát hívni, és erre alapozta az önálló identitás lényegét.

A monarchia időszakában a szlovják nemzet létezésének gondolatát nagyban propagálta a Naša zastava (Zászlónk) néven kiadott hetilap, amely 1907 és 1918 között jelent meg, és amelynek szerkesztője, Dvortsák Viktor Sáros vármegye fő levéltárosa lett. Dvortsák már 1906-ban felvetette a nyugati és középső régiókban élőktől etnikailag elkülönülő keletszlovák nemzet gondolatát. Ezzel a magyar vezetés tudatába az úgynevezett szlovják nemzetkoncepció megalkotójaként és sugalmazójaként került be. 1918 novemberében a keleti szlovákok etnikai különbözőségének eszméje immár politikai jelentőségűvé vált. A Naša zastava újság kiadásával megteremtődött annak a lehetősége, hogy a szlovjákoknak és rajtuk keresztül a keleti szlovákoknak saját történelmük, nyelvük, kultúrájuk és öntudatuk legyen. Dvortsák 1918-ban már azt fejtegette, hogy a szlovják nyelv nem nyelvjárás, hanem önálló nyelv. A magyar vezetés a szlovák és szlovják mozgalomban politikai adut látott, mégpedig területeinek megtartására vagy visszaszerzésére.

A Csehszlovák Köztársaság megalakulása és a Szlovjákok

1918. október 30-án kiadták a Szlovák Nemzeti Tanács turócszentmártoni deklarációját, amelyben kimondták a szlovákok csatlakozását Csehszlovákiához, ez azonban nem hozott azonnali fordulatot a szlovákiai területeken. A szlovják értelmiségiek vezére Dvortsák Viktor lett, aki a turócszentmártoni deklaráció után Eperjesen 1918. november 2-án megalakította a Kelet-szlovák Nemzeti Tanácsot, amely nem ismerte el a keleti területeken a csehszlovák állam fennhatóságát, és a magyar kormánynak küldött táviratában kijelentette, hogy ők a turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Tanácstól is függetlenek. Dvortsák 1918. november 4-én küldött táviratot Jászi Oszkár nemzetiségügyi miniszternek Budapestre, akinek így hivatalosan is bejelentette a „Keleti Tót Tanács” megalakulását Eperjesen. E táviratban azt kérték a magyar kormánytól, hogy őket ismerjék el a keleti szlovákok érdekképviseleti szervének. „Abaúj torna, Bereg, Gömör-Kishont, Sáros, Szepes, Ung és Zemplén vármegyék tótsága nevében.” E táviratban azonnali önállóságot kértek „a keleti tót nép” számára. A távirat aláírói helyi szlovják értelmiségiek voltak: Dvortsák Viktor, Ľudovít Liptay evangélikus lelkész és Karol Bulissa ügyvéd. Politikai irányultságukat a következőképpen foglalták össze: „a keleti tót nép nyelvének, szabad érvényesülésének és fejlődésének jogát követelve hűséggel csatlakozik a magyar nemzeti tanácshoz”. Dvortsák Viktor és politikus társai nagy reményeket fűztek Jászi Oszkár „keleti Svájc” koncepciójához, ezenfelül a magyar legitimáció mellé anyagi támogatást is reméltek a magyar kormánytól. Dvortsák Viktor 1918. november 4-én a Keletszlovák Nemzeti Tanács nevében arra szólította fel a keleti „szlovjákokat” (Slovjaci), hogy járják a saját útjukat, a nyugatiak nélkül. „Mindegyik nemzet megmozdult, mindegyik nemzet hangosan követeli a maga jogait! Hát csak mi, keleti szlovjákok nem követeljük a mi jogainkat? Hiszen mi is élni, mi is virágozni akarunk” – jelentette meg Dvortsák követeléseit a Naša zastavában szlovják nyelven. „Mi is meg akarunk maradni továbbra is szlovjáknak. (…) Nézzétek csak, a nyugati szlovákok már megmozdultak! De mi vajon hogyan bízhatnánk magunkat őreájuk? Rájuk, akiktől a mi egész múltunk, egész kultúránk, nyelvűnk annyira elválaszt bennünket. (…) A csehek, ez a legutolsó és legistentelenebb nemzet szeretné országunkat, szülőföldünket felosztani és darabokra szabdalni. Szlovjákok! Keljetek fel, ébredjetek! (…) Mindent megkapunk, amit követelünk autonómiát kulturális, iskolaügyi, közigazgatási, politikai és igazságügyi vonatkozásban. Országunkban a tót nyelvnek olyan pozíciója lesz, mint amilyen a magyart megilleti! Hát mi egyébre van még szükségünk?” A kiáltvány kitűnően rámutat a nyugati és keleti szlovákok közötti kulturális, nyelvi és mentalitásbeli különbözőségekre. Dvortsák abban reménykedett, hogy az általa kínált autonóm Szlovákia eszméje elég vonzó lesz a szlovjákok és szlovákok egy részének, és a Magyarországon belül való maradást választják, s ezáltal megszűnne annak a veszélye, hogy a csehek megszerzik a teljes Felvidéket.

A Szlovák Népköztársaság kikiáltása

Dvortsák célját röviden a következőképpen foglalta össze: „Szlovjákok! Nem akarunk sem magyarokká, sem csehekké válni! (…) Nem akarunk elnyomva lenni a magyarok által, de nem akarunk elnyomva lenni a csehek által sem.” 1918 végére Dvortsák felismerte, hogy nem elég csak a keleti-szlovákok és szlovjákok függetlenségéért harcolni, hanem a szlovákok egészéért kell harcolnia, függetlenül attól, hogy az a keleti vagy nyugati szlovákok vagy szlovjákok érdekeit fogja képviselni. Kassán ezért Dvortsák 1918. december 11-én, a városházán kikiáltotta a Szlovák Népköztársaságot. Fennmaradása esetén ez a terület Magyarországon belül saját önkormányzattal és kulturális autonómiával működött volna. Dvortsák egy memorandumot is küldött a magyar kormánynak, amelyben Köztársasága célkitűzéseit ecsetelte. Kérte a magyar kormányt, hogy ismerjék el országát, követelte, hogy ne avatkozzanak az általuk végrehajtandó földreformba, hogy az iskolák nagy része kerüljön az ő joghatóságuk alá, mely biztosítja minden kisebbség nemzeti jogait. Kérték, hogy a magyar kormány szervezzen szlovák részlegeket a magyar minisztériumokon belül. Ezenfelül kérték még, hogy a békekonferencián a szlovák nemzetet a Szlovák Köztársaság elnöke, Dvortsák Viktor képviselje. Ezen új államalakulat élére Ján Rumant a belügy, Fratišek Jehličkát a közoktatásügy, Ján Varechet pedig a népjóléti tárca élére nevezték ki.

Dvortsák proklamációjára Karel Kramář csehszlovák miniszterelnök foglalt állást, aki szerint ez nem volt egyéb, mint a magyarok mesterkedése. Kramář támadására Karol Bulišša, aki akkor a független Szlovák Köztársaság budapesti képviseletét is ellátta, a következőképpen válaszolt: „A magyar kormánynak az önálló Tót Köztársaság megszervezéséhez semmi köze sincs, a mozgalomba semmilyen irányban sem folyt be, erre módja sem volt. Mi tisztán a Wilson-féle önrendelkező jog alapján alakítottuk meg az önálló Tót Köztársaságot, mert egyedül ezt a megoldást tartottuk népünk szempontjából célszerűnek, nem pedig a Cseh-szlovák Köztársasághoz való csatlakozást.” Bulišša szerint Kramář csak ellehetetleníteni és támadni akarta a szlovák nép előtt Dvortsákot és a Köztársaság többi vezetőjét. Bulišša szerint a csehek nem akarnak a szlovákoknak igazi szabadságot adni. „A tót nép nagyon jól tudja, milyen a cseh szabadság. A csehek a szlávság poroszai. Leplezetlenül imperialista politikát követnek, és nem a rokoni szeretetből nyújtogatják felénk a kezüket, hanem a földünk gazdasága és népünk munkaereje kellene nekik.”

A magyar kormány és Jászi tisztában volt vele, hogy Dvortsák mozgalma mögött nem áll jelentős tömegmozgalom, és mivel tartottak a nagyhatalmak fellépésétől, inkább elutasították Dvortsák kérését. Dvortsákék december 11-én szervezni kezdtek egy úgynevezett „Tót Nemzeti Gárdát”, amivel szembeszállhattak volna a cseh legionáriusokkal, de annak megszervezésére és bevetésére nem jutott idő. 1918. december 30-án Kassa is cseh megszállás alá került Dvortsák az utolsó vonattal Budapestre utazott, és emigrációból folytatta munkáját. Az államalakulat vezetőinek egy része külföldre vagy Budapestre menekült, másik része passzivitásba vonult, vagy megváltoztatta nézeteit és a csehszlovák orientáció hívei lett.

Dr. Janek István
történész, Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet