A szarajevói bazártól a mostari Öreg hídig

A Ronaldo, Messi stb. feliratú meztől a Szarajevót népszerűsítő pólóig, kendők, sálak, kávéskészletek, kötött papucsok, sapkák, Barbie babák, töltényhüvelyből készült repülők, tollak (hogy el ne felejtsük, nemrég háború dúlt erre, 25 év nem sok egy háború életében, főleg, ha az ember helyenként és időnként féllábú áldozatokkal, kolduló hősökkel találkozik), hűtőmágnesek rézből, műanyagból, fából. A sor hosszan folytatható. A sálak – külön kategória. Egyik szebb, mint a másik, a hölgyek hosszan válogatnak. „Ez százszázalékos pamut?” – kérdi egyikük, miután kiválasztott egy tetszetős darabot. – „Persze, persze, százszázalékos” – bólogat hevesen az eladó. Vevőnk kételkedik egy csöppet, megkeresi a cédulát, melyen a „100% nylon” díszeleg. „De hiszen ez 100 százalék műanyag” – háborog a hölgy, aki természetesen már nem vevő, legalábbis ott nem. „Hiszen mondtam, hogy százszázalékos” – replikázik az árus, de már a következő áldozathoz fordul, díszítő jelzők áradatát zúdítva a nyakába a kendőkről, sálakról, horgolt terítőcskékről. A vevő egy másik árusnál talál pamutkendőt, legalábbis a cédulán már az áll, hogy százszázalékos pamut. Ennek örömére megajándékozza magát egy tiszta selyem vállkendővel. Hogy hol az igazság, ki tudja. Nem is érdemes firtatni. A bazár valami olyasmi ott, mint itthon a piac, igyekeznek mindent eredetinek kikiáltani, s aki elhiszi, vessen magára. Ráadásul láttunk már márkás boltban márkás árun eredeti Made in China feliratot.

Szarajevó tulajdonképpen a béke városa is lehetne – legalábbis annak alapján, mennyi békejelkép, azaz galamb tanyázik a bazár előtti téren. Mintha Velencében járnánk a Szent Márk téren. A gyerekek élvezettel kergetik, a felnőttek szeretettel etetik őket a közeli pékségből hozott kifli, zsemle, kalács morzsáival. Micsoda pékáru! Ránézésre is. És az a tény és való, hogy a sajttal töltött kifliből nem spórolják ki a sajtot, a kenyér három nap múlva sem szárad ki, a héja ropogós, a túróval töltött sós kalács omlós, este, a félnapos utazás után is olyan, mintha éppen akkor vették volna ki a kemencéből. Aki kóstolta, állítja, hogy az édes kalácsok, sütemények is isteniek. Nem csoda, hogy a galambok is ott ólálkodnak naphosszat. Aztán föltelepednek a kútra, és isszák a vizet, amelyből állítólag a turistáknak is ajánlatos inni, ha még egyszer vissza akarnak térni Szarajevóba. Elkerülni biztosan nem fogom, ha arra vezet az utam, de a galambok után inkább nem választottam a kút vizét, biztonságosabbnak éreztem az ásványvizet.

Amikor első este megkóstoltam, azon nyomban áttértem a natúr joghurtitalra. Sűrű, selymes, isteni, csaknem minden étteremben kapható. Nem úgy, mint a sör. Nem vagyok nagy sörivó, de a huszonvalahánytól harmincig terjedő hőségben jólesett. Azaz jól-esett volna, ha figyelmesebbek vagyunk. Aki viszont nem néz körül, megérdemli, hogy szomjúhozzon. Muszlim területen sörnek, bornak helye nincs. Illetve van, de csak a steak house nevű étteremben, abból pedig összesen kettő áll a bazár területén, egymással szemben, van is forgalmuk. Elsősorban sörből, de sok turista oda tér be ebédelni, vacsorázni, mert ott majdnem olyan ételt ehet, mint otthon. Aki McDonald‘son nőtt föl, azzal nehéz megértetni a helyi ízek varázsát. Az nem valószínű, hogy élvezni fogja a csevapcsicsit, a töltött paradicsom, paprika, gyöngyhagyma, káposzta, cukkini egyvelegről nem is szólva, különösen, ha megbolondítják egy kis sűrű tejföllel. És nyerő lehet a csirkemellel, szalonnával, sokféle zöldséggel agyontűzdelt nyárs. Tény, hogy Szarajevó nem a fogyókúrázók városa, este nem sokan tudnak ellenállni a mézben úszó diós, pisztáciás, mogyorós baklavának, amelyből állítólag egy is elég, de tulajdonképpen kettőt is meg lehet enni. Ha az ember ott fogyasztja, ahol árulják, letelepedhet egy kicsi székre a kicsi asztalhoz, kap rendes villát – egyébként műanyag jár hozzá – és egy nagy pohár vizet, amit egyébként a kávéhoz is felszolgálnak a legkisebb kávézóban is. Pedig nincs arra szükség, hogy az ember lemossa a kávé ízét, mert finom. Nem sajnálják a kávét a vendégtől, akár presszót, akár török kávét kér, nem híg löttyöt kap. A leglehangolóbbak a temetők. A 92–95-ös háborúban meghalt hősök és civil áldozatok, köztük számos nő és gyerek. A fejfák sűrűn sorjáznak. És nem tudom eldönteni, melyik nagyobb gyalázat: az-e, hogy emberek, szomszédok, barátok egymásra lőnek a hegyekben, egymás családját irtják ki, miközben amikor hazamennek, úgy társalognak az ellenséggel, mintha mi sem történt volna, vagy pedig az, hogy a régi zsidó temető sírköveit célpontnak használják, csak úgy gyakorlásképpen. Mintha kétszer ölnék meg ugyanazokat az embereket.

Mostar egy kicsit más világ. Amint belép oda az ember, Csontváry híres hídját keresi, amit a háborúban felrobbantottak, aztán újra felépítettek. Most attrakció része. A Hídugró Csoport tagjai tartanak bemutatót, elsősorban turistáknak, persze. Az egyik ember ugrik, a másik begyűjti a pénzt, aztán nyilván elosztják. Mostar is újjáépült, ahogy Szarajevó is. Minden golyónyomot még nem tudtak, nem győztek eltüntetni, de a sérült házakat igyekeznek felújítani, nem a földdel egyenlővé tenni. Nyilván nem akarják a múltat végképp eltörölni, főleg nem azt, ami egykor érték volt. Van az ott lakókban egy adag dac. Mint a dacház tulajdonosában. Szarajevó egyik házát meg akarták venni a tulajdonosától, mert szükség lett volna a telekre. Az öreg nem adta. Kénytelenek voltak átköltöztetni a házat a folyó túlsó partjára, mert ahhoz nem volt joguk, hogy csak úgy, a tulajdonos beleegyezése nélkül lerombolják. A ház ma is áll, hangulatos éttermet rendeztek be benne.

Úton hazafelé – ha repülővel jön-megy az ember – nem szabad kihagyni a repülőtér alatt épült alagutat, melyen emberek menekültek ki, utánpótlást és élelmet szállítottak Szarajevó ostromakor. A Kolar család házánál kezdődő, 800 méter hosszú, másfél méter magas járatot 1993-ban fél éven át ásták csákánnyal és lapáttal önkéntesek. A bérük cigaretta volt, ami a háborús években az aranynál is többet ért. Ez volt az egyetlen út, amelyen keresztül utánpótlást – ételt, üzemanyagot, fegyvereket lehetett juttatni a három és fél éven át ostrom alatt állott Szarajevóba, ahonnan ugyancsak ezen az alagúton emberek, elsősorban nők és gyerekek menekülhettek meg. Ma nagyjából húszméteres szakasz járható be. Jobb a béke(sség).