A START–3 tétje

Csak összehasonlításképpen: a kölcsönös rettegés és elrettentés időszakában megszületett fegyverzetcsökkentési megállapodás előkészítése több, mint tíz évet vett igénybe és a minden részkérdést aprólékosan taglaló szerző-dés hétszáz oldalon is alig fért el. Persze, ha megvan a bizalom három gépelt oldal is több mint elég ahhoz, hogy papírra vessenek egy megállapodást, amelyben Washington és Moszkva vállalja: 2012-ig a jelenlegi szint harmadára, felenként maximum 2200 darabra csökkentik a nukleáris robbanófejek számát.

Ebből persze következik, hogy a START–3-nak elkeresztelt szerző-dés jelentőségét nem a terjedelme adja. De még csak nem is a tartalma. A konkrét számok ugyanis nem túl érdekesek. Kétezer rakétával éppoly kényelmesen meg lehet semmisíteni a világot, mint hatezerrel. Másról pedig nem szól a dokumentum. Nem említi meg a leszerelt robbanófejek sorsát és a felek saját belátásuk szerint dönthetnek arról is, hogy az elkövetkező tíz évben milyen ütemben hajtják végre a leszerelést. Ennek a megállapodásnak a lényege magában a megállapodás tényében rejlik. Washington és Moszkva az alkuval demonstrálta, hogy az elrettentést fokozatosan felváltja a bizalom. A Kelet és a Nyugat szembenállása múlt időbe került.

Számos orosz elemző némiképpen fanyalogva fogadta a bejelentés tényét, mondván, Bush minden lényeges kérdésben keresztülvihette akaratát. A Moszkovszkij Komszomolec egyenesen „nukleáris visszavonulásnak” minősítette az alkut. – Moszkva gyakorlatilag csak formális engedményeket kap. Washington ugyanakkor kézzelfogható előnyökhöz jut – fogalmazta meg sokak véleményét a lap. Az Egyesült Államoknak nem kell megsemmisítenie a leszerelt rakétafejeket, így azokat elméletben bármikor újra hadrendbe állíthatja és bevetheti. Akár Oroszország ellen is, Vlagyimir Putyin – szerintük – legjobb esetben is csak virtuális győzelmet aratott.

A moszkvai kétkedők azonban elfelejtik, hogy képlet korántsem ilyen egyszerű. Washingtonnak ugyanis nem feltétlenül lett volna szüksége jogi dokumentumra a drasztikus fegyverzetcsökkentéshez. Bush még a beiktatása előtt eldöntött tényként beszélt az amerikai rakétafejek számának csökkentéséről. Oroszország pedig egyszerűen nincs abban az anyagi helyzetben, hogy támadó nukleáris arzenálját a jelenlegi szinten tartsa. Elemzők becslése szerint 2008-ra a START–3 szerződés nélkül is ki kellett volna vonni a jelenlegi orosz stratégiai rakétaerők kétharmadát, mivel lejár a „szavatossági idejük”.

Azzal, hogy Bush belement – az orosz igényeknek megfelelően – egy formális szerződés aláírásába, valójában gesztust tett Putyin irányában. Talán nem túlzás azt állítani, hogy május 24-én Washington nem is Oroszországgal, hanem személyesen Putyinnal köti majd meg a START–3-at. Az orosz elnökre az elmúlt időszakban egyre nagyobb politikai nyomás nehezedett mind a hadsereg, mind a közvélemény részéről. – Mit kap Oroszország azért, hogy szeptember 11-én Amerika mellé állt és, hogy tudomásul vette a rakétavédelmi rendszerek kiépítését korlátozó ABM-szerződés felrúgását? – hangzik kimondva-kimondatlanul a kérdés. Putyinnak azonban immár egy konkrét szerződés lesz a kezében, amely bizonyítja, hogy megérte engedni, hiszen cserébe valóban új alapokra helyeződött az orosz–amerikai viszony. Hasonló ajándékként értékelendő, hogy Oroszország a NATO „húszas tanácsának” résztvevőjeként beleszólhat a szövetség egyes döntéseibe, vagy éppen az a tény, hogy az Egyesült Államok az elmúlt időben erőteljesen támogatta Moszkva WTO-csatlakozását. Ezek az ajándékok persze távolról sem önzetlenek. Bushnak szüksége van Oroszországra a terrorizmus elleni harcban. Ahhoz pedig, hogy Oroszország továbbra is szilárd partner legyen e koalícióban, az is kell, hogy az orosz elnök biztosnak érezhesse hazai pozícióit. Az Egyesült Államok a gesztusokkal szeretné megkönnyíteni Putyinnak azt, hogy az orosz közvéleménnyel és a politikai elittel lenyelesse a NATO balti államokra történő további kibővítésének keserű piruláját. Az oroszoknak meg kell békülniük annak a gondolatával is, hogy az amerikaiak tartósan berendezkedtek az eddigi kizárólagos orosz befolyási övezetként számon tartott közép-ázsiai és kaukázusi FÁK-országokban is.

Washingtonnak azért is szüksége volt a megállapodásra, mert így más országok – elsősorban Kína – felé is demonstrálhatja, hogy a stratégiai nukleáris fegyverek száma a jövőben is szigorúan meghatározott keretek között marad. Az alku hiánya viszont esetleg arra ösztönözhette volna – az amerikai stratégák által ma már Moszkvánál jóval veszélyesebbnek tartott – Pekinget, hogy maga is bővítse atomarzenálját. Putyin természetesen tisztában van azzal, hogy Bush ajándéka nem ingyen van. Elődjétől, Borisz Jelcintől eltérően azonban képes hideg fejjel mérlegelni a pluszokat és a mínuszokat. Oroszország ma nincs abban a helyzetben, hogy egy mégoly korlátozott fegyverkezési versenybe is belekeveredjen az Egyesült Államokkal, amely a teljes orosz költségvetés hatszorosát költi a hadseregére. Putyin tudja azt is, hogy Moszkva súlyát végső soron amúgy sem fegyverei száma, hanem gazdaságának ereje adja meg. Az elsődleges feladat tehát a gazdaság talpra állítása, ez viszont elképzelhetetlen anélkül, hogy Oroszország ne legyen – politikai értelemben is – maximálisan nyitott a Nyugat felé. Putyin a maga részéről a hidegháború örökségére már jóval a START–3 aláírása előtt pontot tett. Akkor, amikor eldöntötte: az ország történetében először juthat több pénz az oktatásra, mint a hadseregre.

Moszkva, 2002. május