A seriff-polgármester és a „piavei faj“

Néhány nappal ezelőtt a helyi hatóságok kilakoltattak az önkényesen elfoglalt állami szükséglakásokból 18 marokkói családot, köztük 21 gyermeket. A férfiaknak mind szabályos tartózkodási engedélyük és munkahelyük van, csak éppen fedél nincs a fejük felett. Kilakoltatásuk után tiltakozásul tanyát vertek a trevisói dóm oszlopos előcsarnokában. Ott aludtak pokrócokon, megosztva ezáltal az észak-olasz város keresztény lakosságát: van, aki segíteni akart rajtuk, de van, aki „szentségtörést” kiáltott.

Ez utóbbiak közé tartozik maga a polgármester, Gianfranco Gentilini. Az olasz sajtó csak seriffnek nevezi. Már korábban sem rejtette véka alá, mit gondol az idegenekről, főleg a marokkóiakról, akik – mint fogalmazott – otthon „gazellák és oroszlánok között botladoztak”. „A mi társadalmunk felsőbbrendű, mint a sivatagi... Különben is, randalírozásuk hátterében bolsevik összeesküvés áll” – hangoztatja a város első polgára, aki szerint egyetlen megoldás létezik a probléma megoldására: leplombált vagonokon elszállítani a jövevényeket. Szerinte ugyanis „ezek a jöttmentek beszennyezik a piavei fajt”.

Treviso önkormányzatában az Északi Liga képviselői alkotják a többséget, Gentilini az ő irányvonalukat képviseli. Arról a pártról van szó, amely eredetileg a „szegény és parazita” déli országrésztől való megszabadulás jegyében jött létre több mint egy évtizeddel ezelőtt. Szakadár elképzeléseit azonban kénytelen volt feladni, hiszen ez volt az ára, hogy hatalomba kerüljön. Silvio Berlusconi jobbközép koalíciójába eddig kétszer is bejutott, először 1994-ben, másodszor pedig a tavalyi parlamenti választások nyomán.

Az észak-olasz lakosság jelentős részében kétségtelenül reneszánszát éli a felsőbbrendűségi tudat, s ma már ez az egyetlen olyan választási tényező, amelyre a Liga önnön fennmaradását alapozhatja. A párt szokatlanul szabad szájú, darabos viselkedésű vezére, Umberto Bossi ma ott ül a kormányban, ő az ő neve fémjelzi a frissen érvénybe lépett új idegenrendészeti törvényt, amely szigorúbb keretek közé szorítja a bevándorlást.

Gentilini kirohanása azonban még saját politikai térfelét is zavarba hozza. A mundér becsülete mégis megköveteli, hogy a szövetségesek legalább csendben tűrjék a dolgot. A polgármesternek kétségtelenül vannak hívei Trevisóban. Irodájában szüntelenül csöng a telefon: „Tarts ki, Gentilini!” „Csak keményen, máskülönben olaszhon romlásba dől!” – mondják a lelkes gratulálók.

Ám ugyanennek a városnak van egy másik lelke: azoké, akik szégyellik saját polgármesterük magatartását. Nemcsak a baloldali ellenzéket képviselő erőkről van szó, hanem a helyi egyházról is. Paolo Magnani, Treviso püspöke például egyáltalán nem botránkozott meg, hogy az ő felügyelete alatt álló dóm oszlopcsarnokában kerestek menedéket a marokkóiak. Ő maga vigasztalta elsőként a kisemmizetteket, azt ígérve, hogy napokon belül megpróbálja rendezni helyzetüket. A helyi plébániának azonban nem sikerült zöldágra vergődnie a polgármesterrel, aki a püspöknek is letagadtatta magát a telefonban.

Sokan úgy látják, hogy Gentilini egyáltalán nem képviseli a város, a megye és Veneto tartomány lakosságának szemléletét. Itt ugyanis az idegeneket mindig befogadták, ma is szükség van a bevándorlók dolgos kezére. Olyan munkát végeznek, amire a helyi olaszok már rég nem hajlandóak. A vállalkozók ezért nem is tudják őket nélkülözni.

Beismerik: ha a bevándorlók távoznának Venetóból, megállna az élet, munkaerő híján bezárhatnának a bőrcserző műhelyek, a mészárszékek, az állattenyésztő telepek, az éttermek, a karosszériajavító műhelyek, nem lenne aki éjszakai műszakot vállalna, és az utcák takarítására sem lenne ember.

Mások arra emlékeztetik az idegengyűlölőket, hogy egykor az olaszok is tömegével vándoroltak el a nyomor elől. Ha csak a trevisóikat vesszük, 600 ezer emberük „tántorgott ki” a XIX. század második felétől. Ma az olasz emigránsok egyötöde Veneto tartományból származik. Képtelen helyzet lenne, ha éppen ezen a tájon gyűlölnék az idegeneket.

Ami pedig a „piavei fajt” illeti, ez a kifejezés a huszadik században eredetileg pozitív előjelű volt, az első világháború piavei hőseire, illetve a folyó menti lakosság munkaszeretetére utalt. Csak a Mussolini-korszakban használták fel a politikai propaganda céljára, amikor a „fasiszta faj” szinonimájaként szerepelt a propaganda-plakátokon.

Úgy tűnik, a végén mégis a befogadók győztek a kirekesztők felett. A trevisói prefektúrán összehívták a környező városok közigazgatási vezetőit, rendőri illetékeseit és egyházi személyiségeit. A válságtanácskozás eredményeként sikerült helyet találniuk a marokkói családoknak. Ők így akarták megvédeni a „piavei faj” becsületét.