A proletár ízdiktatúra I.

# Amikor a második világháború vége felé a győzelmes Vörös Hadsereg elérte szülőföldem‚ a még nem sokkal korábban is tejjel-mézzel folyó kies Gömör akkorra már igencsak elszegényedett határát‚ a korlátlan emberanyaggal rendelkező szovjet hadigépezet „meghajtásának” bebiztosítására meglepő – de a sztálini társadalmi modellre azért nagyon is jellemző – módszert eszelt ki a 2. Ukrán Front vezetése. A csatárláncba állított vörös bakák állítólag végigfésülték a környező erdőségeket‚ de nem ám az ott bujkáló vérszomjas náci martalóchadak kisöprése okán‚ hanem békés gombázgatás céljából. Német katonát nem is igen találtak volna a dél-gömöri rengetegekben‚ azok akkorra szép csendesen visszavonultak már‚ csupán néhány embert hagyva hátra a szisztematikus gyűjtögetés révén kis híján körbezárt falumban. Ez az utóvéd a később kettes sorban bevonuló szovjeteket egy oldalkocsis motorkerékpárra szerelt golyószóróval alaposan megritkította‚ majd szép komótosan elrobogott a többiek után.

Nos‚ ennek a gombázásnak különös szabályai voltak. Mivelhogy gombaszakértők közremőködését igénybe venni nem volt sem politikai akarat‚ sem idő‚ a parancs úgy szólt‚ kerüljön begyűjtésre minden‚ ami ehetőnek tűnik. Akinek van fogalma a szovjet hadtáp kvalitásairól‚ gondolhatja‚ mi minden tűnt úgy‚ mintha. Viszont a nagy számok törvénye – mint a szovjet történelemben már annyiszor – most sem mondott csődöt: a bolondgombák aránya viszonylag alacsony volt a több mázsányi gyűjteményben‚ így hát ezek a sok-sok ízletes és a még több ehetetlen‚ de egyébként ártalmatlan gomba között elkeveredve egy olyan ételhez hasonló masszát adtak ki‚ amely úgy „meghajtotta” a gépesített hadosztályt‚ hogy az csak a Reichstag tövében állott meg. Szűkebb pátriám (és a térség) történetében ez lehetett az a szimbolikus pillanat‚ ami az egyéni ízlés mindenhatóságától a központi ízdiktatúra felé való fokozatos eltolódás kezdetét jelezte.

Ennek az „eltolódásnak” egy későbbi stációján engem is tanulságos élményben részesített a sors. Tudtam már‚ hogy a szocialista közétkeztetés nem épp a fejetlen sokféleséget és a korlátlan ízpluralizmust preferáló gasztronómiai kultúra letéteményeseként vonul be a konyhaművészet történetébe‚ de hogy ennyire közel már a győzelem az originalitás kiiktatásának frontján‚ azt csupán ekkor állt módomban megtapasztalni.

Mit szépítsem a dolgot‚ kedveltem a vasúti restikben is kapható főtt marhahússzeletet kapormártással. A nyolcvanas évek közepén lehetett‚ hogy egyszer a délutáni gyorssal Pozsonyból hazafelé indultam. No‚ hogy üres gyomorral mégse robogjak bele a forradalmi szürkületbe‚ a pozsonyi pályaudvaron rendeltem egy ilyet. Amikor aztán kiderült‚ hogy restikocsi is működik a vonaton‚ s hogy az étlapon kedvenc ételem is szerepel‚ gondoltam‚ megkóstolom ott is‚ legyen valami összehasonlítási alapom. Aztán Zólyomban volt egy órám az átszállásnál‚ menetrendszerűen meg is éheztem‚ betértem hát a vasúti restibe. Már zárni készültek‚ mindenük elfogyott‚ csak ebből a kapormártásos marhahúsból árválkodott ott még egy adag. Megettem‚ nehogy az éjjel közepén törjön rám a partizánéhség. A három porció együtt már kitett egy normális adagot‚ így hát a túlfűtött és kivilágítatlan vagonban kellemesen elernyedve elszunyókáltam. Arra ébredtem‚ hogy a Szoroskő alatti alagútban zakatol a vonat. Jócskán benne jártunk már az éjszakában‚ így hát nem maradt más választásom‚ mint hogy a végállomásig utazzak. Kora hajnalban értem Kassára‚ és a gömöri fatengelyes indulásáig bőven volt még időm. A fiatal gyomor telhetetlen‚ alig vártam‚ hogy az állomási állóbüfé kinyisson. A bádogpult mögött álldogáló terebélyes asszonyság hosszú ásításokba csomagolt katonás vakkantásokkal közölte‚ hogy az aznapi ételek csak egy jó óra múlva készülnek el‚ de ha megfelel‚ van még egy kevés tegnapról maradt kapormártásos főtt marhahúsuk. Már csak a hecc végett is azt rendeltem. Nem tagadom azonban‚ ekkor már a tudományos megismerés igénye is munkált bennem‚ kikerülhetetlennek mutatkozott tehát a lehető legkiterjedtebb ismeretanyagra támaszkodó vizsgálat. Kutatásaim eredményét utóbb ekként összegeztem: a kapros marhák nagy valószínűséggel a husáki Csehszlovákia minden pontján ugyanazon recept szerint és azonos szellemben készülnek; az uralkodó ideológia tehát az ízlésterrort az étkezés területére is igyekszik kiterjeszteni. S lám‚ nem is egészen sikertelenül: a klónozott kapros marhák országos kísértésének már én sem tudok ellenállni.

A tárgyat illető kiterjedt vizsgálódásaimnak annyit azért köszönhettem‚ hogy a kapros marhák visszafordíthatatlan hanyatlásáig hátralevő mintegy fél évtizedben már nem éltem többet a proletárdiktatúra ezen ópiumával. Egyszerűen megcsömörlöttem tőle.

Ha a korai gombabecsinált és a kései kapros marhák között párhuzamot keresünk‚ azt ma már elsősorban a különböző jellegű és mértékű‚ de azért mégiscsak egy tőről fakadó veszélyekben látjuk. Olyan volt ez‚ mint az orosz rulett. A heves kezdetek és a rendszer végelgyengülésének korszaka között e tekintetben csak annyi volt a különbség‚ hogy míg korábban csupán elvétve kerülhetett töltény a forgótárba‚ később a tölténytár már mindig tele volt. Igaz‚ ezekbe a kései kapros marhákba biológiai értelemben általában már nem lehetett belehalni‚ az csupán a szellemet – a gasztronómia szellemét‚ és a szellemiséget trancsírozta szét.