A pozsonyi kávéházakban egykor…

A Fáklya azon a nyáron közölte néhány írásomat, a nevem tehát nem volt ismeretlen, de egyébként csak a város morajlott körülöttem. Persze, nem szó szerint véve, ha kissé megszeppenve bementem az Új Szó vagy a Fáklya szerkesztőségébe, szívesen fogadtak, eligazítottak, de a magány tanácstalansága nehezen oldódik. Hosszú az út, míg a falusi „legényből” Kassán íróbojtárrá avanzsált fiatalember „szocializálódik” a fővárosban. Sorstársakra tesz szert és olyan-amilyen városlakó íróvá lesz. Mindebben pótolhatatlan segítségemre volt a Grand kávéház.

A Manderla-ház első emeletén levő Grand úgy nyomult akkori életembe, ahogy maga a toronyház terpeszkedik az útkereszteződésbe: szögletesen, erőszakosan és kivédhetetlenül! A régi kávéházak tekintélye barátságos „közintézmény-voltukból”, demokratikusan társasági jellegükből következett. Nyitottak, befogadók voltak. Jól s amellett olcsón szolgálták igényeinket. Valamiféle nagyvonalú családiasság jellemezte őket. Amikor először mentem fel a Grandba, az egyik asztalnál, a nagy utcai ablakok mellett Bábi Tibor, a költő ült magányosan. Bécsi szeletet evett, a kávéscsészéje körül a tányérkán már szép csikk- és hamurakás ült. Néhány évvel idősebb nálam, szervusz öreg!, mondja, és int, hogy üljek le. Mind oda jártak akkor a kezdő költők, fiatal újságírók, szerkesztőgyakornokok. Igazi nagykávéház! Az ablakok mellől panoramatikus kilátás nyílt a térre és a szemben elnyúló Kórház utcára. Olvastam, hogy kezdő íróként Nagy Lajos – nem Zsélyi – a Nagykörúton irigykedve nézte a fényes kávéházakban ülő, kövér, kopasz férfiakat, ahogy unottan figyelik az utca népét. Aztán megtalálta a maga szerényebb kávéházát, majd a híres-nevezetes New Yorkot, ettől kezdve már ő is fensőbbségesen nézhette a kinti világot. A huszadik századi magyar irodalom jelentős része kávéházakban született, jólelkű és megértő pincérek atyáskodó támogatása mellett. Azután már én is így nézhettem a magasból az utca forgalmát, kényelmes és meleg „páholyból”, enyhén füstillatú kávéházi levegőt szíva, bécsi szeletet és sört fogyasztva, ínségesebb időkben disznósajtot rendelve hagymával és ecettel, mindenféléről álmodozva. Nemsokára Ambrus bácsi, az öreg pincér lett jótevőm, mentorom, szinte apám helyett apám! Közepes termetű, kerek fejű, kopasz öregember, füle körül hófehér hajpihék, sosem láttam nevetni, de kissé mintha mindig mosolygott volna, a szolgálatkészség jóságos jegyei arcán, maga a megtestesült emberi szelídség, példája annak, hogy az egykori pincéreknek hivatásuk volt a munkájuk, s már-már küldetésként végezték. Becsvágyuk: a vendég elégedett legyen! Egy este vártam valakit, Ambrus bácsinál nem volt hely, a szomszéd rajonba, Gizike nénihez ültem. Nem rendelek, míg nem jön a hölgy, gondoltam. Ambrus bácsi a rajon határvonalán állt s engem nézett, figyelt, hogy a szolgálatomra lehessen. Aztán, amikor nem jött, akit vártam, mégis rendeltem, Gizike néninél. Ambrus bácsi kissé megütközve s némileg szomorkásan figyelt. Aznap nem szólt, de másnap azt mondta: Szerkesztő úr, tegnap vártam, hogy felvegyem a rendelést! Valamit hebegtem és szégyelltem magam, jó, jó, mondta aztán, mit hozzak, mit kíván, fiatalúr?! Gizike néni is idős, őszülő asszony, haját simán hátra fésüli, s a szeme mindig derűs. Arcán hasonló figyelő készség, mint Ambrus bácsién, boszszúsnak, türelmetlennek sosem láttam, mintha a gondos „anya” típusa lenne. Ozsvaldot, a költőt kedvelte, szerkesztő úrnak szólította, bár „gyerekesen” fiatal volt, gyakran hozomra, hitelbe is hozott ételt-italt neki, anyáskodott felette. Szabó úr, a főpincér, magas, sovány, fekete hajú, bajszos férfi, némileg fiatalabb, oly gyorsan jár az asztalok között, mintha szállna, a hosszú U-alakú helyiség egyik végéből a másikba repülne. A számlát hangosan számolva írja ki, expresszív módon gyorsan számol, de sosem téved, hevenyészve megköszöni a felkerekített koronákat és elrepül… Mindhárman magyarok, Ambrus bácsi alighanem még a monarchia késői követe, Gizike néni és Szabó úr pedig a két háború közötti Pozsony neveltje.

A Grandban írtam első novelláimat és esténként itt szerkesztettem az Új Ifjúság humoros oldalát, ahol Más szemmel címen volt rovatom. Egyéni, nyíltabb tekintettel próbáltam szemlélni a fővárosi világban zajló furcsaságokat. Pózzá lett bennem, ahogy naiv magabiztossággal, felülről szemlélem az útkereszteződésben zajló tülekedést, némileg nagyképű filozofálgatás kíséretében, boldogult úrfikorunk!, majd egy lánnyal, akinek imponált a szerkesztői tüsténkedésem, megbeszéltük, mit tettem aznap és hazakísértem a Hegyi-parkba.

Később „igazi” szerkesztő lettem a Hét Jesensky utcai szerkesztőségében. Az utcával szemben, a közelebbi Luxor lett a kávéházam. A Grandot közben modernizálták, otthonos jellegét elveszítette, ez is közrejátszott a váltásban. A Luxor is őrizte még a klasszikus kávéházak hagyományos miliőjét. Otthonos nagy kávéház, méreteiben van valami pazarló, de ez a nagyság a hely sajátos küldetésének szól: társaságként is otthon érezze magát az ember! Hosszához képest keskenynek tűnő, magas mennyezetű terem, óriási utcai ablakokkal. Bizonyos „nagyvonalú pompa” jellegét már a Grandnál is említhettem volna, s valami éppen múlóban levő történetiséget, mintha patina fedné a berendezés tárgyait, az interiőrt. Igen, valamiféle klasszikus polgári patina adott jelleget a pozsonyi kávéházaknak. Az idő a hatvanas évek s a hetvenesek eleje, fontos az idő, mert árnyalja a kor jellegét! Mintha a 19. század, s mindenképpen a 20. első harmadának a szellemisége is itt lengene, néha szinte áporodottan, télen hűvösen, mégis melengetőn. A magas mennyezet folytán a helység méltósága, már-már „szentélyszerű”. De minek is a szentélye? Valamiféle alkotójellegű, intellektuális szellemiségnek, egyszerű s mégis nemes jóérzésnek a katedrálisa. Hatalmas oszlopok tartják a mennyezetet, az asztalok körül bokszok, párnázott ülőhelyek, márványlapok, színes vastag anyagok, bizonyos emelkedettség! Délelőtt csend. Nem szó szerint persze, inkább a bizalmasság, az intim beszélgetések értelmében. Itt-ott tükrök, fémes csillogás, nikkelezett fémes villanások, zöldellő növényzet módjával, nem túlzott, inkább elegáns méltóság. Délelőtt jártam ide, mindig dolgozni, riportot, karcolatot, novellát írtam, később első regényem nagy részét itt vetettem papírra. Sajátos szabadság helye!

A kávéházak szellemi otthonszerűségét a magyar íróelődök jól ismerték, ránk hagyták örökül. Ján Smrek szlovák költőt gyakran látom itt, írni nem szokott, beszélget, újságot olvas, törzsasztala van! S az utcakép lent ismét előttem! Szlovák pincérek dolgoznak, hasonlóak, mint a Grandban, fiatalabbak, ám hivatásszerűen készségesek. A fiatal szerkesztőt megszokják, tudják, hogy teát kér sziruppal és kiflivel, s mindig ír. Maguktól, megrendelés nélkül is hozzák a „rendelést”. Néha rántottát három tojásból s hozzá őrölt pirospaprikát, egy üveg sört. Asztalom közelében egy oszlop tövében mindig ugyanaz a társaság tanyáz. Tíz körül jönnek, nyugdíjasok. Értelmiségiek, egy elegáns, ősz öregúr, volt bankigazgató, egy patikus, egykori csallóközi gazdálkodó, fogorvos, néhány fiatalabb tag csapódik hozzájuk, talán, hogy tovább vigyék a stafétát. Tapasztalt, bölcs öregek, nagy mesélők és vitatkozók, néha csendesen, megbékélten beszélgetnek, de a sporteredmények felizgatják őket. Gyerekesek is időnként, a vehemens vidéki gazdálkodó bokán rúgta a termetes fogorvost, az visszaütött. Aztán a fogorvos nem jött néhány napig, majd ismét megjelent, szótlanul kezet fogott a gazdálkodóval. Egyszerre fogyni kezdtek, először a bankigazgató maradt el, aznap helyén fekete szalaggal egy szál virág állt keskeny vázában, a társaság napokig csendes volt, majd megszokták, a következőről már csak annyit mondtak: ő is elment…

A kor feszes nyugtalanságai és modern beütései ellenére családias hangulatban éltek a kávéházak, a bizalom és együvé tartozás nyugalmát sugallták. Talán a hagyomány tovább élő erejével tették, olyan társadalomban, amely belső erőit a közösségi érzésre építette volna, de emberien, komoly értelemben ritkán tudta megvalósítani. Ismerjük a kávéházi ismeretség fogalmát, véletlen kérdés, rövid dialógus, alkalmi beszélgetés folytán alakul ki, a gyakori találkozás és törzshelyi szolidaritás értelmében. Szívélyes köszönőviszonyt eredményez, tartósan működik. Néha a Hétből kora reggel a Carltonba mentünk Ozsvalddal riportot írni, szállodai kávéház lévén hatkor nyitották, a Luxort később. A Carlton ilyenkor szinte üres, egy–két szállóvendég reggelizett. A pincérek lesben állnak, s ha kiszolgáltak, eltűnnek a konyha táján, de egy őrködik. A magas mennyezet alatt téli reggelen félhomály, tompa fények és tünékeny árnyak, még kísértenek az éjszaka illatai. A Carlton a legelőkelőbb kávéház, valamivel kisebb, mint az előzők, mégis méltóságosabb, nagyvilágibb híres vendégei révén. Amikor az ötvenes évek végén itt lakott Gerarde Filippe francia színész, a pozsonyi nők megostromolták a kávéházat és lesben álltak az előcsarnokban, a környéken, rendőrt kellett hívni, hogy szét ne szedjék a francia színészt.

Végül a lakásom közelében a Savoy kávéház lett a törzshelyem. Ez is a Carlton szálló része, de nem annyira hozzá tartozó, mintegy önállóbb, „világibb”, a Híd utcára néző sarokhely. Utcai óra oszlopa áll előtte, mutatja az időt, találkák színhelye. Hétvégeken rendszeresen ide járok, egy sarokasztal a törzshelyem. Magányosan, itt a munkahelyem. Körülöttem azonban vegyes társaság. A grandbeli változások után Szabó úr is szolgált itt egy rövid ideig, Gizike néni is feltűnt néhány hónapra, Ambrus bácsi elmaradt valahol, nyugdíjasként otthon, vagy meghalt talán? Korán nyit a Savoy is, reggel hatkor, vendégei ilyenkor nem a Carltonba mennek, mert itt fesztelenebb, szabadosabb a környezet. Ilyenkor itt kötnek ki a környékbeli mulatók zenészei és facér törzsvendégei, seftelő üzletemberek és nehézfiúk, az éjszakai élet lumpjai, krónikus ingyenélők. Egyik-másik ittas még, bár fegyelmezi magát, mert a főpincér rendet tart, de a társalgás így is hangos, néha szenvedélyesen dicsekvő vagy marakodó. Gyakran kérdezték tőlem: hogy tudsz ott írni, ahol tombolnak körülötted. Érdekes, sosem zavart! Számomra ez a kávéházi világ az élet bizonyos minősége volt, polgári és művészi örökség egyben. De nem Krúdy világa, a békevilág értelmében vett bohémélet, ahhoz sem pénzünk, sem lehetőségünk nem volt, de a kávéház a szabadságnak és függetlenségnek olyan esélye lehetett, ami nélkül nehezebben éltünk volna! Az egykori irodalomtermelő idő, a századforduló üzenete és régi magyar békevilágnak, a két háború közé is áthagyományozódott polgári életnek a maradványa. Valami életes és igazlétre emlékeztetett, aminek magunk is örökösei lehettünk.