A megmondóember

Vidéken, Megmondófalván születtem. Kedélyes, családias hely, nincsenek félreértések, rágalmazások, gyanúsítások, titikok, az emberek azonnal mindent megmondanak egymásnak. Az életvitel határozott, világos, egyszerű és tiszta. Ezt úgy sikerült kialakítani, hogy a járási székhely megmondta, hogyan kell csinálni. Eleinte még akadtak hibák, nem mindenki és nem rögtön mondta meg a másiknak azt, amit meg akart neki mondani, de ezek a hibák hogy-hogynem, szempillantás alatt kiküszöbölődtek, mihelyst – ismét a járási székhely megmondására – falunkban megalakították a megmondók alapszervezetét.

Köztiszteletben álló atyám ifjúkorában népi megmondóbajnokságokat nyert, és az alapszervezet elnökeként a megmondás élharcosa, sőt művésze volt. Annyit mondta és annyira megmondta, hogy még meg se mondták neki, de ő már előre megmondta, sőt mikrofonba mondta, hangszalagra, lemezre rámondta, bármikor kimondta, a legváratlanabb helyzetekben bemondta, és kapásból bárkinek, akár emlékezetből is visszamondta. Az egészet. Ilyen ember volt az én apám, ne csodálkozzatok tehát kitőnő neveltetésemen, pallérozottságomon, nyíltságomon.

Édesanyám a helyi alapiskolában megmondást tanított, alapítója volt a Megmondják a Nők Is Szövetség megmondófalvai csoportjának, zászlóvivője volt a Nők Állandóan Mondhassák Mozgalomnak. Ez utóbbi tisztségéről sajnos le kellett mondania, mert berekedt, de azért rendíthetetlenül megmondta, továbbra is.

Öcsém süketnéma volt, de ezt már születésekor megmondta, sőt később a többi süketnémát tanította speciális jelbeszéddel arra, hogy meg kell mondani, amit meg akarunk mondani, és azt is, amit nem akarunk megmondani. Nővérem a falusi megmondókórus ifjúsági tagozatát vezette, ők énekelve mondták meg egymásnak. Én már zsenge gyermekkoromban megmondtam, hogy a megmondás terén zseniális képességekkel rendelkezem, és ezt a kutyánkkal, a macskánkkal, valamint a tengerimalacunkkal és a kanárinkkal is közöltem, mire atyám máris tudatta, hogy sokra viszem még, mert Szent Ferenchez hasonlítok.

Szerintem inkább apai nagyanyámra hasonlítok, aki már akkor is megmondóasszony volt, amikor a megmondást még hírből sem ismerték, hozzá járt a környék apraja-nagyja, mindig mindenkinek megmondta, hogy milyen idő lesz, mit egyen és mit ne, mit vegyen fel, mikor induljon útnak, mikor akaszsza fel magát, mikor születik a szomszéd zabigyereke és ő kitől van, mikor lehet szénát kaszálni, mitől véres a tehenek teje, kinek van sok pénze és azt hogy lehetne elvenni tőle, kit szúrnak le holnap a kocsma előtt, ilyeneket.

Mint mondtam tehát, apai nagyanyám csodálatos génjei munkálnak bennem, de a megmondás módszerességében és következetességében sokat köszönhetek anyai nagyapám szellemének is. Ez a csillagszemű öregember még a nagy megmondás kora előtti utolsó háborúban megmondópartizánként harcolt, sőt megmondóbrigádja volt. Bizony, azokban a vészterhes időkben kevés olyan bátor ember akadt, aki meg merte mondani. Nagyapámék megmondással zúzták szét az ellenséget. Ez úgy történt, hogy messziről jól odamondták nekik, vagy egészen közelről jól megmondták. Az ellenség ettől a rettenthetetlenségtől azonnal felfordult. Nagyapám oly lelkesen küzdött, hogy egyszer még a társai nevét és tartózkodási helyét is megmondta, amiért a háború után még a társai kitüntetéseit is ő kapta meg, s ezért hálából utóbb még azt is megmondta, kiket és hová kell kitelepíteni, és azt is megmondta, hogy ki nem fogja túlélni, ha valaki ezt róla megmondja.

Hivatástudat, igen, meg kell mondanom, ezt örököltem és ezt fejlesztettem tökélyre. Állandóan képeztem magam, sok okos megmondóember megmondókönyvét elolvastam, és mivel a tanító néni megmondta, hogy csak a legjobbakat, legnemesebbeket szabad, ezért csak azokat olvastam, és másoknak is megmondtam, hogy ezek milyen tanulságosak, és mondják meg ők is másoknak, hogy megmondásműveltségben gyarapodhassunk. De ne feledkezzenek meg arról, hogy mindig meg kell mondani a tanító néninek, ha Jancsika vagy Jucika más, rosszabb, nem úgy megmondó dolgokat olvas, miként ezt én is megmondtam számtalanszor, ha ilyet tapasztaltam, és ha az, akit megmondtam, érthetetlen módon gyűlölni kezdett engem és okádott tőlem, akor odamentem hozzá és megmondtam neki, hogy az a baja, hogy ő nem meri megmondani, nemhogy a tanító néninek, de még nekem sem, pedig én igazán nem akarok neki semmi rosszat azzal, hogy megmondom őt, én még magamat is megmondom, és hiába szalad el, akkor is megmondom.

Nos, így cseperedtem fel, megtanultam jól és helyesen megmondani mindent, megmondóversenyek sorát nyertem, egyszer még Karinthy: Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek kezdetű versét is el akartam mondani, de a tanító néni azt mondta, hogy a vers bár szép, de mégse úgy mondja el azt, amit el kell, hanem kicsit másképp, épp ezért Karinthy a legnagyobb burzsoá megmondóköltők egyike, de véssem észbe, hogy a fejlettebb művészet már nemcsak kimondja, amit meg kell mondani, hanem azt is megmondja, hogy kizárólag hogyan lehet, és főleg, tovább mondani hogyan kell. Épp ezért inkább Várnai Zseni: Ha felnövök, élmegmondó leszek című opusát mondtam el, de csak második lettem. A zsűri elnöke gratulált, és annyit mondott, hogy bár jól megmondtam és a vers megmondástartalma szépen kidomborodott, még sokat kell mondanom ahhoz, hogy a szerző művészi szándékát abszolút biztonsággal meg tudjam mondani.

De ez régen volt. Azóta átrágtam magam a Megmondás Klasszikusain, megmondószemináriumokon vettem részt, ahol jól megmondtuk egymásnak és azt is megtanultuk, hogy önmagunknak megmondani a legislegnehezebb. Elvégeztem a Megyei Megmondók esti tanfolyamát, és abszolváltam a Megmondók Főiskolájának hat szemeszterét is. Megmondásból doktoráltam, a megmondásügyi minisztérium főosztályvezetőjeként dolgoztam, és tanítottam a megmondótanszéken is, amikor történt egy kis baj.

Tanácsadóként épp a megmondóosztag tisztjeinek tartottam eligazítást, amikor azok, akik addig többnyire országszerte csak hallgattak, vagy a legnagyobb erőfeszítéssel sem bírták akképp megmondani azt, amit meg kell, és azt is, amit nem, hirtelen megmondták, hogy megmondani másképp is lehet. Mivel egyre többen mondták meg, hogy nem jó, ahogy eddig megmondtuk, valamint, hogy mindenkinek szíve joga úgy megmondani, ahogy akarja, továbbá, hogy az egyéni megmondómegoldások sokkal szebbek és érdekesebbek, nekem is muszáj volt másképp megmondanom. Megmondtam tehát, hogy én ezt már régebben is megmondtam, sőt én már akkor is másképp mondtam meg, amikor még mindenki ugyanúgy mondta meg. Ezzel egy kicsit nagyot is mondtam, de hát nagy idők nagy embereket és nagy megmondásokat kívánnak. Én lettem a megmondásváltás egyik fő megmondója, és ma már újra megmondom, egy megmondólap főmegmondójaként hetente többször is, hogy miként kell mondani. Mert nincs annál nagyobb boldogság, ha rendszeresen emberek ezreinek mondhatjuk meg. Sőt, helyettük is. Ezt csak mi, megmondómesterek tudjuk igazán. Megmondóiskolát nyitottam, a tévében megmondóműsorokat vezetek, megmondórádiót üzemeltetek, ahová mindenki betelefonálhat és megmondhatja mindenkinek. Rendszeresen találkozom a megmondóképviselőkkel is, ők a megmondóházban azokat képviselik, akik felküldték őket oda, hogy mondják meg, hogy mit kell mondani itt lenn, Megmondófalván. Ahol már egész jól belejöttek a megmondásba, immár akkora őszinteséggel és lelkesedéssel, hogy a bikacsök, a nyúzókés, a baseballütő és a miskárolóbicsak is megszólal olykor. Mert hát mindenki másképp akarja megmondani. De amíg én mondhatom meg elsőként, amit meg kell, addit csak röhögök az egészen. Előre megmondom: fognak ezek még egyet mondani. Már tudom is, kiknek kiket kell megmondani ahhoz, hogy megint minden szép, egyszerű és tiszta legyen. Határozott és világos.

Én mondom.