A magolós kislány

Ki ne ismerné ezt a típust? A tanár késik, mindenki szivaccsal dobálódzik, ő meg a füzetébe bámul. Pontosan ilyen volt. És ha a tanár egyáltalán nem jött be, ő egyáltalán nem örült, hanem csak úgy a maga gyönyörűségére tanult tovább. Ha versenyt hirdettek a legjobb szakdolgozatra, ő jelentkezett és megnyerte. Stréber, no! Ráadásul még a házi feladatait is rendszeresen megcsinálta. És amikor mindenki szidta az angol szakost, ő nem mondott semmit, megtanult magától angolul. Középiskolában a krumplibrigádon szórakozni is tudott az osztálytársnőivel, de akkor is furcsa volt – nem titkolta, hogy megfogadta, napi öt új szót megtanul még ott is. Magolós, no! A háta mögött mindenki a homlokát verte: nem normális, túlságosan igyekszik, túljelentkezi magát, túl komolyan vesz mindent, túl jól megy neki. Persze hogy, egyébként a szemébe álnok mód mosolyogtak – főleg, ha kellett a házi feladata, vagy az integrálszámítás magyarázata...

Ma, évek múltán is veregetik a homlokukat, csakhogy most más okból. Az általuk strébernek titulált diáklány ma elismert szaktekintély, egy sor kitüntetés birtokosa. Igyekezete, szorgalma ma sikereiben kamatozik. Igen, a többiek pedig verik a homlokukat: ej, milyen ostobák voltunk, amikor azt gondoltuk, hogy nem tanulni, az az igazi, épp csak hogy átcsúszni a vizsgákon, az a legnagyobb janisság. És észrevétlenül puskázni, az az igazi tudomány. Az érettségi találkozón ma valamennyien boldogan beszélgetnek az egykori stréberrel, hiszen öröm hallgatni az okos, körültekintő, kiegyensúlyozott szavakat. Volt tehetsége, s ő fejlesztette.

Miért van az, hogy az emberek nevetségesnek találják, ha valaki igyekszik következetes, pontos, szorgalmas lenni, ha igényes önmagával szemben és egészségesen ambiciózus? Azért, mert az ilyen irritálja a lelkiismeretet. Hiszen ha ő képes rá, képes lehetnék akár én is. Ha tehetségét sikeresen fejlesztette, én is képes lennék rá. Csakhogy van ennek egy komoly akadálya: nem megy könnyen, erőfeszítés nélkül, nincs meg ingyen. „A siker – ahogy Edison mondta – egy százalék tehetségből és kilencvenkilenc százalék igyekezetből áll.” Az igyekezet pedig nem más, mint elesés és felállás, az örökös újrakezdés, a kitartás nap mint nap, vagyis szakaszokban beteljesülő komoly életprogram. A saját tehetségünk fejlesztésének legnagyobb ellensége a „nem akaródzik” szókapcsolat. Ami semmibe nem kerül, az semmit nem ér.

Ezt nem gondolta az a lusta férfi, aki az e vasárnapi evangélium szerint mélyen a földbe ásta el talentumát (Mt 25, 18). És akit Jézus példabeszédében hangsúlyozottan kritizál emiatt. Tehetségünk, adottságaink és képességeink fejlesztése nem luxus, nem is valamiféle szabad felépítménye az ember életének, hanem kötelesség. Sőt annál is több, a hívő ember számára a tehetség fejlesztése a lelki élet része. Az ugyanis nem fejeződik be az imádsággal vagy a vasárnapi szentmisével. Az egyén személyes spiritualitásának része a mód is, ahogyan építi, fejleszti és beteljesíti a hivatását. Jó lenni valamiben, ez is része az evangelizációnak, hiszen befolyásolja a környezetünknek nyújtandó szolgálatok minőségét. Ezenkívül tehetsége fejlesztése közben az ember saját identitásának mélységét is megismeri. Aki hagyja mélyen szunnyadni magában adottságait, az még nem találta meg egészen magamagát.

Mikor a strébert – még mint gimnazistát – látták az osztálytársai belépni a templomba, háta mögött kinevették, és kockafejűnek nevezték. Ma kénytelenek elismerni nemcsak azt, hogy abban a kockafejben azért valami van, hanem azt is, hogy istenhite nem megkötötte őt, ellenkezőleg, inspirálta szellemi fejlődésében. És egyszer ezért meg leszünk ítélve a halál küszöbén túl: mennyire tudtunk gazdálkodni Isten adományaival, képesek voltunk-e fejleszteni magunkban a tehetséget, képességeinket, hogy eredményével nemcsak magunkat, hanem főleg azokat gazdagíthassuk, akikkel naponta találkozunk.

A szerző római katolikus pap