A látnok

Tíz hónapos korában – több emeletnyi magasságból – egy friss földhányásra zuhant. Az újságok megírták. Az élmény: a lényébe ivódott. Többé nem szabadulhatott tőle. Akkor régen áttörte a halál határvonalát: s földi értelemben kegyvesztetté vált. Ugyanakkor felavattatott a kozmikus világ számára. Mi pedig, egyszerű földi halandók, mondhatnám, csupán a szemmel is látható elváltozásokat vesszük észre. Azokat a könnyen tetten érhető vonásokat, amelyeket Géza külleme sugárzott. Bár élt s halt az emberekért, egy teljes életen át bolyongója-keresgélője volt önmagának s a világnak. Magányos látnok. Szerencsétlenkedő.

Ha a szemét behunyta, bármilyen nagyságú számtani műveletet fejben megoldott. S a maga teremtette belső „sötétségben” olyan információkhoz jutott, amelyek lassan-lassan mérgezték, emésztették napjait. A cirkuszi mutatvány pedig: öt-hat számjegyű számok osztása és szorzása volt. Valamint a kétismeretlenes egyenletek fejbeni megoldása. Különös szerzet volt, ez nyilvánvaló! Első évtizedeiben gyakran került életveszélybe. Volt, hogy félholtan a folyóból húzták ki. Máskor tetőtől talpig megégett. Vonatszerelvény alól kaparták elő. Gézán pedig ott éktelenkedtek a koccanások és égések nyomai. De valami ősi és magasabb rendű erő az utolsó pillanatban mindig érte nyúlt. Az évek múlásával egyre szótlanabbá, zárkózottabbá vált. Volt, hogy hónapokra visszavonult az ismerősei elől. És mi, akik vonzódtunk hozzá: ha felderítettük hollétét, két-három óra elteltével testi elgyengülésünkben menekültünk előle... Az együtt töltött órákért életerőnkkel adóztunk. Géza! Az öntörvényűsége által magába gyűjtötte a körötte levő élővilág erejét. A lakásából így vesztek ki a növények. Az udvaráról ekképpen tűntek el az élőlények.

A közelében lévők – egyszerűen – kereket oldottak. Géza pedig idegenként bóklászott egy gátakkal zsúfolt, számára vészterhes világban. Látnok. A maga látnoki módján.

– Géza! – mondtam a barátomnak. – Akiről nemrég említést tettem.

– A látnok?! – kérdezte.

– A látnok! – válaszoltam. – Te, kérlek...! – a karjába kapaszkodtam. – Amit most elmondok, tán el sem hiszed!

Csaknem egy napon születtünk. Amikor először találkoztam vele, rögtön iszony fogott el! Rögvest felismertem ugyanis a képességeit. Tudtam, hogy az idő túlsó fertályáról érkezett, s ameddig itt marad... minden perce és minden pillanata megjegyeztetik. A halál rég felzavarta-felkorbácsolta a vérét, akárcsak nekem. És, ha akarnánk, akkor sem lehet: ebből az átkozott léthelyzetből visszatáncolni.

Iszonyodtam és féltem tőle. A fagyos „idegensége” zavart. Visszatetsző volt a rideg mosolya. A látszatra nyílt tekintete mögött megbúvó sunyisága és álnoksága. Jól ismertem én az efféle „emberi” alkatot. A fél életét még az első esztendejében elragadta a halál. A másik felén pedig minduntalan bosszút áll, s uralkodik...

Ha megterített asztalok mellett elhaladt, az evőeszközök megmozdultak. Jelenlétében az órák megálltak. A szélcsendben pedig légörvény támadt. Időnként igyekeztem egérutat nyerni. Máskor pedig kényszerhelyzetemben megpróbálkoztam őt becsapni. Csakhogy az efféle emberi szörny éberségét csaknem lehetetlen elaltatni! Mondom: nem tehetett róla! Átkozott sorsot kapott: s akarva-akaratlanul ezen a mezsgyén kellett táncolnia!– Félsz tőle?! – kérdezte barátom.

– Hát, igen! Olyan ez, mintha az ember pőrén szaladgálna!

– Tehát... Félsz! És ő tudja ezt!

– Nem esküdt ellenségem... – igyekeztem magyarázatot adni. – De hát... könnyen kiforgatja az embert...

– Mit csinál?!

– Semmit. Csak éppen elszívja az ember erőtartalékát!

– Ez érdekes! – mondta a barátom. – Mondd csak, mindenkire ilyen hatással van?!

– Nem. Nem mindenkire!

– Gondolhattam volna...

– Nem tehet róla... – válaszoltam. – Különben jóképű fiú! Feketén csillámló göndör hajkoronát visel. A kreol bőre... A friss borotválkozás utáni haloványkék álla. A húsos, kissé biggyedt ajkai. Megnyerő küllemű férfi, annyi bizonyos.

Egy alkalommal egy csodásan szép farkaskutyát kapott tőlünk ajándékba. De Géza a következő napon az ajándékon túladott. A kutya a szomszéd utcába került. Több szó – igazából – nem esett róla!

Eltelt egy esztendő, amikor meglátogattuk Géza ismerősét. Az említett kutya mennydörgő ugatás közepette a földre vetette magát, egész testében remegett és hatalmas könnyeket hullatott. Úgy zokogott, mint az eszét veszített ember! A fiatalember felé kúszott volna, de jártányi ereje sem volt... És csakis ez a kétségbeesett mennydörgő hang, és a hulló könnyei... Ezt látnod kellett volna, tapasztalnod, édes barátom! Efféle megnyilvánulást csak kivételes esetben tapasztalhat az ember.

– Elhallgass, te dög! – rikoltott Géza. Majd legyintett: – Jobb, ha elmegyünk...!

Amikor már elhagytuk az említett portát, felém fordult:

– Láttad, hogy hogyan viselkedett?! Láttad?!

A szeme könnyesen fénylett.

– Láttad! Igaz?!

– Igen... – mondtam.

– Pedig szeretem... – mondta. – Mindenkit és mindent szeretek. A fákat. A virágokat. Mind-mind az élőlényeket. Ezt a kutyát is szeretem. És látod, nem és nem tudom őt megmenteni. Tudom, hogy a vesztébe rohan. Tudom ezt. És azt is tudom, hogy ti is mind-mind a vesztetekbe rohantok... Az értelmetlen széthullásba. De tehetetlenül csak nézhetem. Nem tehetek róla...

– Sajnállak...! – mondtam szinte fagyos fellengzősséggel. Abban a pillanatban éreztem, hogy egy kis sugárnyaláb átszüremlik életem felhőhányói közt. Mondanom sem kell, néhány órával később az a farkaskutya egy autó kerekei alá vetette magát.