A kétnapos keletnémet felkelés 1953-ban

Szovjet tankok Kelet-BerlinbenForrás: Der Spiegel, NépszabadságÖtven éve, 1953 júniusában a szocializmust építő Kelet-Németországban százezrek özönlöttek az utcára, kezdetben normacsökkentést, majd szabadságot, az ország egyesítését, a megszálló csapatok kivonását követelve. Az NDK-ban az akkori idők legkeményebb, totalitárius rezsimje mű-ködik, a nép elnyomása, az állambiztonságiak önkénye, a besúgórendszer még a szovjetunióbeli méreteket is felülmúlja. Keletnémetek százezrei menekülnek az akkoriban még viszonylag átjárható zónahatáron Nyugat-Németországba, Nyugat-Berlinbe. Az otthon maradottak körében egyre nő az elégedetlenség. Sztálin halála azonban a szocialista Németországban is érezteti hatását. A keletnémet rezsim egy pillanatra meginog, és csak a kivezényelt szovjet tankok tudják konszolidálni a helyzetet.

Amerika tanácstalan az NDK-ból érkező hírek hallatán. Megéri-e a beavatkozás a kockázatot? Washingtonnak nem érdeke újabb nemzetközi konfliktus a még zajló koreai háború idején. A nyugat-berlini amerikai szektorban működő RIAS rádióállomás akkori egyik vezetőjétől, Egon Bahrtól – aki később Willy Brandttal együtt az SPD híres keleti politikájának kidolgozója lesz – a kelet-berliniek azt kérik, hogy olvassa be követeléseiket, támogassa a készülő megmozdulást. Az adó amerikai igazgatója ezt elutasítja, de annyit engedélyez, hogy a június 17-re tervezett nagygyűlésről szóló információt előző este a rádióban beolvassák. A RIAS nem játssza el a Szabad Európa későbbi, 1956-os szerepét, nem ígérget ENSZ-csapatokat, Egon Bahr és az amerikaiak szerint az NDK nem ér meg egy világháborút.

A magyarországi 1956-os forradalommal vont párhuzam más vonatkozásban sem állja meg a helyét. Az események itt nem torkolltak fegyveres ellenállásba, az alig kétnapos megmozdulást a kijárási tilalom kihirdetése, a szovjet tankok megjelenése elfojtotta. Németország keleti része diktatúra, nyugati része 1953-ban nagy jóindulattal is csak tanulja a demokráciát. Európa és a világ fenntartásokkal figyeli a nácizmusból épp csak kilábalt Németország útkeresését.

Két nappal a keletnémet felkelés után Amerikában villamosszékben kivégzik a Rosenberg házaspárt, mert a vádpontok szerint segített a Szovjetuniónak megszerezni az atomtitkot. Moszkva ideges és bizalmatlan. Rosenbergék és mások jóvoltából már van atombombája, de még nincs hidrogénbombája, már csak ezért sem engedheti meg magának az USA-val való nyílt konfrontációt.

Sztálin utóda, Nyikita Hruscsov nyilván a fentiekre is gondol, amikor a keletnémet állampárt vezetőit 1953 június elején Moszkvába rendeli. Álljanak le az erőltetett iparosítással, a nehézipar erősítésével, a parasztok téeszekbe való behajtásával, inkább javítsák a keletnémetek ellátását – így szól a moszkvai ukáz.

Valószínűleg csak a józanabb moszkvai politikának köszönheti az NDK, hogy a június 17-i megmozdulások viszonylag kevés áldozattal járnak, a szovjet tankok nem lőnek a tömegbe, a megszálló hadsereg a körülményekhez képest visszafogottan viselkedik. A több mint száz ember haláláért a keletnémet népi rendőrség géppisztolyosai felelősek. Aki a Sztálin-képekhez, a keletnémet címerhez, az NDK állami zászlójához nyúl, azt a helyszínen, ítélet nélkül felkoncolják.

A tüntetők eközben azt követelik, hogy Németország egyesüljön, a megszálló hatalmak (a Szovjetunió, az USA, Nagy-Britannia, Franciaország) vonuljanak ki az országból, az Odera–Neisse határt ne ismerjék el véglegesnek. A követelések fokozatosan radikalizálódnak. Kezdetben csak a felemelt normák eltörléséről hallani, aztán megjelennek a politikai feltételek is, szabad, általános, titkos választásokat szorgalmaznak. Halléban, a megmozdulások egyik központjában követelik: 1. Az NDK-vezetés leváltását 2. Szabad választásokat egész Németországban 3. A megszálló külföldi haderők kivonását 4. A politikai foglyok szabadon bocsátását 5. Negyvenszázalékos fogyasztói árcsökkentést. Ehhez Görlitzben, ahol sok, Keletről kitelepített él, még egy követelést csatolnak: az Odera–Neisse határszerződések (Kelet-Németország és Lengyelország határa) revízióját.

A kelet-németországi felkelők tabukhoz nyúlnak. Céljaik nemcsak Európában, hanem a világháborús győztesek körében, az egész világon ellentmondásos érzelmeket váltanak ki. Nyolc évvel a fasizmus leverése után a legyőzött (kelet)németek megkérdőjeleznék Jaltát, Potsdamot, a négy német megszállási övezetet, (Kelet)Németország keleti határait? A szabad világ ugyanakkor együtt érez az elnyomott, jogaiktól megfosztott, Nyugatra menekülő keletnémetekkel.

A helyzet felemásságát vélhetően érzékelik a német értelmiségiek is. Közülük a legtöbben – a későbbi, 1956-os forradalmat támogató magyar írókkal ellentétben – az Ulbricht-rezsim mellé állnak – jegyzi meg Hubertus Knabe történész. Stefan Heym cowboyinges náci rohamosztagosokat lát a lázadó munkások között. Bertold Brecht nyilvánosan elítéli a felkelőket, mint fasiszta háborús uszítókat. Brecht ezzel a nézettel ellentétes szellemű híres verse, a Megoldás (Die Lösung), amelyben a kommunista vezetésnek azt ajánlja, válasszon magának egy másik népet, kiadatlan marad.

A keletnémetek egy része máig azt tartja, 1953-ban Nyugat-Németországból irányított ellenforradalmi puccskísérlet zajlott le. A német történészek döntő többsége azonban népfelkelésnek ítéli június 17-ét. Mi volt valójában? Ellenforradalom, fasiszta reváns, a világháború lezárása után néhány évvel az európai status quo felülvizsgálatának elsietett kísérlete? Népfelkelés, naiv, a nemzetközi körülményekkel nem számoló, demokratikus megmozdulás? E kérdésekre ma sincs egyértelmű válasz.

Berlin, 2003. június