A jó, a rossz és az államalapító – István király történelmi jelentősége

Gyerekkoromban, az 1980-as években augusztus 20. egyet jelentett a tűzijátékkal. A Nagyvárad téren laktunk, a „tízemeletesekben”. Felmentünk a tetőre, és onnan figyeltük az eseményeket. Nem emlékszem, hogy a televízió közvetítette volna a rendezvényt. De ha közvetítette volna, a mai HD-minőséget a régi Videotonok meg sem közelítették. Csalódott voltam, mert a tizedikről sem látszottak rendesen a fényrobbanások.

Általános iskolás koromban nem sokat tudtam augusztus 20-áról. Családunk nem politizált semmilyen irányban, legalábbis nekem nincs meg az a sokaknak megélt emlék, amikor az embert az apja a térdére ülteti, és elmondja neki, hogy a családunk milyen formában élte meg/élte túl a Horthy-rendszert, a nyilas terrort, vagy a Rákosi-korszakot. Nem hallottam tehát István király szentté avatásáról, az államalapításról, de ugyanígy fogalmam sem volt az alkotmány ünnepéről sem, ahogy az új kenyérről sem. Új kenyér? Az ABC-ben csak egy szikkadt és száraz valamire emlékszem, nem pedig egy friss, ropogós, még meleg péksüteményre.

A tűzijáték mellett mindig ott volt a rádöbbenés, hogy hamarosan véget ér a vakáció, és kezdődik az új tanév. Tanárként az érzés nem múlt el, augusztus 20. továbbra is a vakáció végét és az új tanév kezdetét is jelenti.

Bizonyára sokan láttak már az olvasók közül is videókat arról, amikor megszólítják az utca emberét, hogy mondja el, mit tud a közelgő nemzeti ünnepről. Érdekes, hogy amíg a „forradalmi ünnepeken” általában legalább az megvan, hogy harcoltunk valaki vagy valami ellen, augusztus 20-áról többeknek még csak ismeretfoszlányok sem ugranak be. Talán szerepe van ebben annak is, hogy egy iskola életében ez az ünnep gyakorlatilag nincs jelen, hiszen olyan időpontra esik, amikor nincs tanítás. Emiatt nincsenek ünnepi műsorok, megemlékezések. Így tehát a felnövekvő generációk is kevesebbet tudnak augusztus huszadikáról, mint mondjuk március tizenötödikéről vagy október huszonharmadikáról. ’48-ban csaták és hadjáratok tömkelege, ’56-ban a szovjet monstrum elleni hősies harcra büszkék lehetünk, hiszen honfitársaink vérüket adták a magyar szabadságért. De mit jelent számunkra István király öröksége? Hiszen őt nevezzük az első honalapítónak, sőt, benne tisztelhetjük a magyar nemzet első szentjeinek egyikét. Vizsgáljuk meg kicsit részletesebben Szent István politikáját.

Szent István feladatai

„A nemzetségi-vérségi alapon működő hatalmi berendezkedés szétzúzása után a király területi alapon nyugvó közigazgatási rendszert hozott létre: a vármegyéket” – olvashatjuk egy Magyarországon jelenleg is forgalomban lévő kilencedikes tankönyvben. István ezután egyházmegyéket alapított, törvényeket hozott az új rend megszilárdítására. Valljuk be, nem hangzik valami izgalmasan. Mit lehet, sőt kell ezen ünnepelni?

Pedig ez a kérdés a legfontosabb, ahhoz, hogy megértsük István munkásságának jelentőségét. A magyarság azelőtt nemzetségi-vérségi alapon szerveződő társadalomban élt. De mit jelentett ez a gyakorlatban? Azt, hogy aki nem tartozott a nemzetséghez, törzshöz, az idegen volt, kvázi ellenség, akkor is, ha beszélte a nyelvünket! Ezáltal az élete fabatkát sem ért. Emlékezzünk csak az Etelközben kötött vérszerződésre. A hét magyar törzsfő éppen azért kötött szövetséget a kilencedik században, hogy felszámolják a közöttük lévő ellentéteket, hogy közös erővel folytassák a sztyeppei vándorlást. Hogy ez mennyire nem volt tartós, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy István királlyá koronázása után háborúzni kényszerült Koppánnyal, de az erdélyi Gyula és Ajtony meg-, illetve legyőzése is éveket vett igénybe. A magyarság az államalapítás korában nem (mondhatnánk: akkor sem) volt egységes.

Olyannyira nem, hogy István az ellene forduló Koppányt német lovagok segítségével felnégyeltette. Képzeljük el ezt a mai politikai viszonyok között. Két pártvezető vitájában az egyik nyíltan külföldi segítséget kér, és az ő segítségével legyőzi a túlnyomórészt magyarokból álló ellenfelét. Ezután a győztes a legyőzött minden vagyonát elveszi, a cégei élére pedig azokat a külföldieket helyezi, akik segítettek neki ellenfele legyőzésében.

És akkor tegyük fel a kérdést: szentté lehet avatni egy embert, aki családtagjait felnégyeli, fülükbe forró ólmot öntet, és idegenekre bízza az ország főbb tisztségeit? A válasz: igen! Történelmi szereplők tetteit ugyanis sosem a mai viszonyokkal (politikai, társadalmi, jogi) kell összehasonlítani, hanem azt a korszakot kell megismerni, amelyben az adott személy élt. István kora pedig nagyjából az úgynevezett sötét középkor végére, a feudalizmus korára esik.

Államalapítás 1.0: a feudális közigazgatás bevezetése

István tulajdonképpen bevezette a feudalizmust Magyarországon. A korszakban nem volt ennél modernebb államigazgatási forma, ahol az uralkodó katonai és területigazgatási szolgálatért cserébe földbirtokot (magántulajdont) adott a híveinek. A rendszer a Frank Birodalomból származott, ahol a grófok elvileg az uralkodó akaratát képviselték, beszedték az adót, bíráskodtak a rájuk bízott területen, és vezették a hadsereget. Azért elvileg, mert az uralkodónak nem voltak modern eszközei arra, hogy ellenőrizze a megbízottjait, ezért kénytelen volt a grófokat személyesen ellenőrizni, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a királyi udvar folyton úton volt. És még így sem lehetett biztos abban, hogy egyes tartományurak nem csípnek le itt-ott az uralkodónak szánt adóból. De nem volt más lehetőség arra, hogy egy uralkodó egy nagyobb terület felett gyakorolja hatalmát. Egy feudális uralkodónak így összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrások (pénz, élelem, katona stb.) álltak rendelkezésére, mint egy törzsfőnek.

A másik nagyon fontos újdonsága a rendszernek, hogy a földbirtokot és a vele járó hatalmat a király elsősorban a híveinek adta, és nem feltétlenül a rokonainak. A társadalomban megjelent az a lehetőség, hogy hűséggel, szolgálattal – amit nevezhetünk tehetségnek, szorgalomnak is – előrébb lehetett lépni. Természetesen ez csak nagyon szűk réteget érintett.

Ha István (és Géza) nem ismeri fel a feudális rendszer fölényét a törzsi társadalommal szemben, akkor a széttagolt magyarság valószínűleg rövidesen beolvadt volna a Német-római Birodalomba. Nem arról van szó, hogy a magyarság eltűnt volna a Föld színéről, de Magyarország mint független állam valószínűleg nem létezett volna, és a szlovákokhoz és románokhoz hasonlóan évszázadokig önálló államiság nélkül éltek volna elődeink. A magyar nép uralkodói valószínűleg a német-római császárok lettek volna. A vármegyerendszer felállításával (kvázi a feudalizmus kialakításával) az uralkodónak lehetősége nyílt hatalmát kiterjeszteni egy olyan méretű területre, amekkorára egy törzsfőnek esélye sem lett volna.

Államalapítás 2.0: a kereszténység elterjesztése

„A mindenható Istennek és különféle isteneknek gúnyból áldozott. Amikor főpapja ezért szemrehányást tett neki, azt felelte: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy megtegye” – írta Thietmár merseburgi püspök Géza fejedelemről. A szöveg alapján azt is gondolhatjuk, hogy Gézának a kereszténység felvétele minden bizonnyal egy politikai termék volt, de ezer év elteltével már tudjuk: Géza felismerése és István munkássága a magyarság önállóvá válásának legfontosabb lépése volt.
A kereszténység szerepét a történelemben sokan vitatják, elsősorban a gyarmatosítás korszakában az erőszakos fellépést kifogásolják, de azt nem veszik figyelembe, hogy a középkor ezen szakaszában a keresztény egyháznak hihetetlen fontos szerepe volt az európai civilizáció alakulásában. Három dolgot emelnék ki:

1. A keresztény egyháznak köszönhető, hogy az írásbeliség nem tűnt el Európából. A Nyugat-római Birodalom bukása után évszázadokig elszigetelődtek egymástól az európai népek. Az írásbeliséget egyedül a kolostorok tartották életben, de az évszázadok alatt Európa-szerte olyan eltérő írásmódok alakultak ki, amelyek azzal fenyegettek, hogy az írástudók nem ismerik fel egymás kézírását, a leírt szavak olvashatatlanná válnak. A problémát Nagy Károly uralkodása alatt oldották meg, amikor megszületett az úgynevezett Karoling-minuszkula (ezzel a betűtípussal találkozhatunk bármilyen kódexben), amelyek Európa-szerte egységesítették a betűket.

2. A Pannonhalmára érkező térítő papok nemcsak a keresztény hit terjesztése céljából érkeztek Magyarországra, hanem komoly szerepük volt az életmódváltás további szegmenseiben is, úgymint: földművelési technikák megismertetése, a monogám életmód kialakítása, az uralkodó (végeredményben egy másik törzs főnökének) tisztelete, és még sorolhatnánk.

3. A harmadik pedig egy olyan tényező, amely talán a legfontosabb mind közül. A Nyugat-római Birodalom bukása után a kereszténység maradt az egyetlen intézmény, amelynek volt kiterjedt hálózata (a főpapok az utolsó plébánost is elérték az egyházi hierarchián keresztül), akik az egyedüli írástudók voltak. Ha egy uralkodó el akart juttatni egy információt országának minden falujába, akkor óriásplakátok, televízió, rádió és internet helyett az egyházra támaszkodhatott. A misék tehát a lelki gyakorlatok mellett egyfajta hírforrásként is funkcionáltak.

István király történelmi jelentősége éppen az, hogy szembefordult egy évezredes társadalmi-politikai berendezkedéssel, és volt bátorsága népszerűtlen intézkedéseket hozni. Olvassuk el István első törvénykönyvének (1001) 19. paragrafusát: „Azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén, ott a misék szertartása alatt egymás közt mormognak, és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és a lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket, és gyalázattal űzzék ki a templomból, ha pedig fiatalabbak és közrendűek, e nagy vakmerőségükért a templom előcsarnokában mindenki szeme láttára kötözzék meg, s ostorozással és hajuk lenyírásával fenyítsék meg őket.” A hosszú haj szimbólum volt. Annak erőszakkal való lenyírása megalázó büntetés volt. 

István szentté avatása

Bármilyen furcsán hangzik, az Árpád-házi királyaink István halála után (Orseolo Pétert és Aba Sámulet kivéve) egytől egyig Vazul leszármazottai voltak. Az az I. (Szent) László (1077–95) is, aki 1083-ban elérte, hogy István királyt szentté avassák. Lászlónak ugyanis az a Vazul volt a nagyapja, akit István uralkodásra alkalmatlanná tett („kitolta Vazul szemeit és ólmot öntött fülének üregébe”). László mégis kiharcolta, hogy Istvánt szentté avassák. Mai fejjel azt kérdezhetnénk: miért?

Azért, mert László király is megértette, hogy a kereszténység megszilárdításánál nincs fontosabb feladata. László ezt törvényekkel érte el, amelyek szigorúságára mindnyájan emlékszünk. Második törvénykönyvének 14. paragrafusa kimondja: „Ha valamely szabad tíz dénár értékűt lop, akasszák fel.” A köztudatban ez azt jelentette, hogy ha valaki ellopott egy tyúkot, már halállal lakolt. De miért volt szükség erre a szigorú törvényre? Mert a 9. század végén még mindig voltak olyanok (kóborlók), akik nem fogadták el az új rendet (értsd: letelepedett, keresztény életmód), és emiatt sehol sem maradhattak sokáig. Kénytelenek voltak tehát a már letelepedett honfitársaktól javakat szerezni (magyarul: lopni). Ellenük lépett fel László király a törvényeivel. És folytatta István művét: a keresztény Magyarország építését. Pedig azóta eltelt csaknem 80 év. Láthatjuk tehát, hogy a kereszténység nem egyik napról a másikra terjedt el a magyarság körében.

Érdekes forrás László király első törvénykönyvének 19. paragrafusa is, amely kimondja: „Ha a falusiak egyházukat elhagyva, máshová vándorolnak, püspöki joggal és királyi paranccsal kényszerítsék őket oda visszatérni, ahonnan elmentek.” Egy falu elvándorol? – tehetjük fel a kérdést 2020-ban? 80 év alatt nem sokat változtak a magyar társadalom körülményei. Jurtákban és veremházakban laktak – ahogyan elődeik évezredeken át. Most törvényben tiltották meg, hogy a falvak szedjék a sátorfájukat és elköltözzenek a templom mellől. Azt azért tegyük hozzá: a misék latin nyelven folytak, így akár érthető is, ha a fiatalok, akik természetesen egy kukkot sem értettek latinul, „egymás közt mormogtak, és nem figyeltek a szent olvasmányokra”.

A későbbi Szent László bizonyította államférfiúi nagyságát, amikor a nagyapját, Vazult likvidáló Istvánra nem ellenségként tekintett, hanem annak a magyar államnak a megalapítójára, amelynek ő is királya volt. Ez a fajta megbocsátás egyértelműen keresztényi érték és annak felismerése, hogy egységes országot csak úgy lehet építeni, ha képesek vagyunk a politikai és családi ellentéteink átgondolására. A történelem sosem fekete vagy fehér, habár szeretnék sokan ezt láttatni, és nyilván egyszerűbb az élet, ha nincsenek árnyalatok. A kérdés csak az: megelégszünk-e a félinformációkkal, az ítélkező minősítésekkel, vagy hajlandók vagyunk felismerni, hogy bizonyos áldozatokat és kompromisszumokat meg kell hozni egy magasabb cél érdekben? István király talán az első magyar történelmi személyiség volt, aki ebben utat mutatott. Érdemes lenne követnünk a példáját ezer év múltán.

Kiss László