A hely, ahol bárki megérintheti a Holdat

Florida hallatán először talán mindenkinek a napsütötte strandok jutnak az eszébe, aztán Miami, a Disney World élménypark, s valahol a sor végén ott van a Kennedy Űrközpont. Sokan el sem látogatnak oda, ami nagy kár. Az űrközpont ugyanis hihetetlen élményt kínál minden látogatónak.

Egy kis történelem

A központ csupán egyórányi autóútra található Orlandótól, egynapos kirándulásra így ideális. Elsősorban azért választották a Cape Canaveralt központi kilövőállomásnak, mert a környéken több ezer kilométeren át amerikai tulajdonú szigetek és a nyílt óceán található. 1950-ben lőtték fel innen az első rakétát, nyolc évvel később pedig már az első amerikai műholdat. Az események csak 1958-ban, a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) megalakulása után pörögtek fel a helyszínen.

A szovjetekkel vívott űrverseny során innen lőtték ki az űrhajókat, innen startolt az Apollo-program összes űrhajója a 11 főnyi legénységgel együtt. Innen indult útjára Neil Armstrong és Edwin „Buzz” Aldrin, akik pontosan 50 évvel ezelőtt, július 20-án elsőként léptek a Hold felszínére – de ne feledkezzünk meg a csapat harmadik tagjáról, Michael Collinsról sem, aki 21 óra 31 percet keringett egyedül a Columbia modulban, míg Armstrong és Aldrin a Holdon járt.

A Kennedy Űrközpontról lőtték fel a híres űrrakétákat. A program során használt hat űrsiklóból kettő megsemmisült: a Challenger felszállás közben 1986. január 28-án felrobbant, a Columbia pedig 2003. február 3-án a leszállás során égett el. A múzeumban egyébként külön helyet szenteltek a két felrobbant űrsikló személyzetének emlékére. Azon túl, hogy az elhunyt asztronauták rövid életrajzát is elolvashatjuk, személyes tárgyaikat, kedvenc könyveiket, gyerekkori játékaikat vagy naplóikat is kiállították. Egy sötét teremben, nagyon gyenge megvilágítás mellett pedig a két felrobbant űrsikló roncsait állították ki. Hátborzongató látvány.
Elon Musk SpaceX társasága húsz évre kibérelt egy kilövőállomást az űrközponton, innen indítja útnak újrahasznosítható rakétáit, amelyek vagy a szárazföldre térnek vissza, vagy az óceánban elhelyezett, távolról irányított úgynevezett drónhajóra szállnak le.

A látogatás

Az űrközpont legnagyobb előnye, hogy a látogató saját maga, egyedül és szabadon járhatja be az egyes kiállításokat, mindenütt annyi időt tölt, amennyit csak akar. Az egyetlen, irányított kirándulás a rakétakilövő állomások mentén vezető buszkirándulás. Jól jár, aki rögtön nyitáskor, reggel kilenckor érkezik a parkba, s azonnal ezzel a kirándulással kezdi a napot, hogy elkerülje a délutáni hosszú sorokat. Az autóbusz először az összeszerelő épülethez vezeti el a látogatókat, itt zajlik folyamatosan a következő expedíció rakétáinak előkészítése, majd elviszi a kilövőállomásokhoz is. Az út mentén egyébként többméteres aligátorok figyelik a buszt. Igen, bármennyire is furcsán hangzik, nem éri meg letérni a kijelölt útról, a központ ugyanis egy természeti park területén fekszik, amelynek őshonos és védett lakója az aligátor. De vissza az űrközponthoz.

Egy igazi élménypark

A látogatóközpontban minden úgy van tálalva és bemutatva, hogy élmény nézni és tanulmányozni az egyes kiállításokat. Például aki kíváncsi az Atlantis űrsiklóra – az eredeti példány, amelyet a program befejezése után itt helyeztek el –, azt először bevezetik egy ovális, kupolatetős terembe, ahol egy rövid 3D filmből megtudhatja, hogyan jutottak el a NASA tervezői az első űrsikló megalkotásáig. Ezt követően a terem egyik fala felemelkedik, s egy másik sötét kupolatetős terembe sétálunk át, ahol már a csillagos eget vetítik felénk ugyancsak három dimenzióban. Megjelenik előttünk a Föld, s mi csak közeledünk; látni a kontinenseket, lassan felismerhető az USA, Florida, s a kamera egészen a Kennedy Űrközpont kilövőállomása mellé visz minket – pár perccel az Atlantis fellövése előtt érkezünk. Visszaszámlálás, hatalmas dübörgés, begyújtják a hordozórakétákat, a terem fala szó szerint remeg az erős hangtól, majd elindul az űrsikló. Közben elárulják, hogy a rakéta 1985-ben indult első útjára, s pályafutása során összesen 32 repülést hajtott végre. Az Atlantis vitte a világűrbe például a Galileo és a Magellán űrszondát. 2011-ben volt az utolsó küldetése – ekkor már 3D filmen az Atlantis visszafele tart a Földre –, s utolsó missziója jelentette egyben az amerikai űrrepülőgép-program végét. A felvételen látjuk, ahogy az űrsikló a Cape Canaveralon landol, a kísérőzene egyre hangosabb. Eltűnik a fal, s ott áll előttünk az Atlantis. Egy az egyben. Hihetetlen élmény volt.

A múzeumban beülhetünk annak az űrszondának a pontos másába, amelyben Armstrong és Aldrin leszálltak a Holdra. Különböző realisztikus számítógépes játékok segítségével próbálhatjuk ki, milyen a holdraszállás, vagy milyen nehéz csatlakoztatni az űrrakétát az ISS Nemzetközi Űrállomáshoz. Akinek kedve van, az egy speciális szimulátornak köszönhetően kipróbálhatja az űrrakéta fellövését. Lehetőség van megérinteni egy követ a Holdról, amit az Apollo–17 űrhajósa, Harrison Schmitt hozott a Földre, s amely becslések szerint 3,7 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. Nagyon furcsa érzés megfogni egy követ, amely évmilliárdokon át volt a Holdon. Meglepő volt az is, hogy a kő koromfekete, holott a Holdat mindig fehérnek látjuk.
Az űrközpontban sétálva tudatosítja az ember, milyen hihetetlen bátorság, szerencse és eltökéltség kellett ahhoz, hogy kerek 50 évvel ezelőtt három ember egy kis kapszulában, egy óriási rakéta orrán útnak induljon a világűrbe, az ismeretlenbe, a Holdra, ahol korábban senki sem járt. Fantasztikus élmény lehetett élőben végigkísérni a holdraszállást. Lehet, szerencsém lesz, s még megélem, ahogy embert küldünk a Marsra. Jelenleg a Holdra való visszatérésen kívül ugyanis ez a NASA következő nagy célkitűzése. Ha erre sor kerül, minden bizonnyal onnan fog indulni a rakéta, ahol jártam – a Kennedy Űrközpontból.