A diéták városa – Pozsony a reformkori országgyűlések idején (1825–1848)

Bár az évszázadok során számos diétát hívtak össze, az utókor emlékezetében leginkább a reformkorban rendezett országgyűlések emléke maradt meg, talán éppen Jókai regényeinek köszönhetően. Bár ezek alapján az akkori állapotok meglehetősen idillinek tűnnek, a több éven át tartó ülések valójában komoly felfordulást okoztak a városban. Írásomban Pozsony életét szeretném bemutatni a reformkori országgyűlések idején.

Az új főváros

Bár Pozsony 1405 óta szabad királyi város volt, de a török időkig csak egy volt az uralkodó által privilegizált nagyobb települések közül. A mohácsi vészt követően azonban a nemesség egyszerre két uralkodót is megválasztott Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd személyében. Mivel az ország fővárosát, Budát az előbbi foglalta el, ellenfele az ország nyugati részén fekvő Pozsonyt választotta magának székhelyéül. 1536-ban pedig törvény is született arról, hogy az ország egységének helyreállításáig ez legyen a magyar főváros.

Szapolyai halála és Buda török kézre kerülése gyökeresen új helyzetet teremtett. Bár a magyar királyság 1541 után is fennmaradt, területe az ország nyugati és északi területeire szűkült. A főváros ettől kezdve ténylegesen is Pozsony lett, ahol számos, a török elől menekülő főméltóság (pl.: nádor, esztergomi érsek, a csanádi, a váci, a pécsi, a szerémi és a veszprémi püspök stb.) és intézmény (pl.: királyi tanács, országgyűlés stb.) lelt új otthonra. A város plébániatemploma, a Szent Márton-dóm lett a koronázások helyszíne, ahol 1563 és 1830 között tizenegy magyar uralkodót és hét királynét koronáztak meg. Az idők során több békeszerződést is itt írtak alá, többek között Bocskai Istvánnal, Bethlen Gáborral, majd Bonaparte Napóleonnal.

A török kiűzése a 17. század végén ismét új helyzetet teremtett. A háborúk befejeződésével megindult a visszafoglalt területek újjáépítése és az egykori magyar főváros lassú felemelkedése. Bár más európai országokkal ellentétben nekünk nem volt olyan uralkodónk, aki ezt támogatta volna, de Pest és Buda a saját erejéből is képes volt visszaszerezni korábbi vezető szerepét. Eközben a Pozsonyba menekült főméltóságok hazatelepültek, a megmaradt hivatalokat pedig II. József költöztette át Budára (pl.: Magyar Kamara, Helytartótanács), így a 18. század végére a városban már csak az országgyűlés maradt. Bár az 1790-es évek elején voltak kísérletek arra, hogy a diétákat is Budán rendezzék, de a vár túlságosan szűknek bizonyult a rendezvényre érkező tömeg befogadására. A reformkori Pozsony

Ugyan a kortárs Csengery Antal, a későbbi neves tudós és politikus csak „egyszerű tartományi városká”-nak nevezte Pozsonyt, ez akkoriban az ország egyik legnépesebb települése volt. A lakosság létszáma a korszakban, a Várhegyet és a Váralját is beleszámítva harminc- és negyvenezer között mozgott. Ez döntően három nemzetiséget, a németet, a szlovákot és a magyart jelentette, de a közelben található Lamacson és Ligetújfalun nagy számban éltek horvátok is. A lakosság hetven százalékban német volt, így Pozsonyra nézve rendkívül találó volt Jókainak az a megállapítása, hogy ez a „józan német polgárok városa”. Az alacsonyabb státusú rétegek általában szlovák, a polgárok pedig alapvetően német nemzetiségűek voltak, míg a magyarok jobbára értelmiségiek vagy arisztokraták.

Pozsony ekkor kezdett modern nagyvárossá átalakulni. Egykori területét kinőtte, így már a 18. század végén megkezdődött az útban lévő védművek lebontása. A középkori eredetű céhek mellett ekkoriban jelentek meg az első modern ipari üzemek. Bécsi mintára itt is kávéházak nyíltak, a bálokon pedig a közönség egy akkor új zenére, idősebb Johann Strauss és Josef Lanner keringőire táncolhatott.
Pozsony a középkor óta iskolaváros is volt, ahova nagy számban érkeztek a legkülönbözőbb vallású és nemzetiségű diákok az országból. De a magyarlakta területekről is sokan jöttek ide „német szóra”, hogy egy-két évet itt töltve elsajátítsák ezt a nyelvet. A kis jövevényeket német polgárcsaládoknál szállásolták el, akik a hozzájuk érkezett nebulók szüleihez saját gyermekeiket küldték el „magyar szóra”. Jókai Mór szintén cseregyerekként került ide két évre, ráadásul éppen az egyik fontos országgyűlés idején. Ekkor nemcsak németül tanult meg, hanem olyan élményekkel gazdagodott, melyek egy életre való „alapanyag”-gal szolgáltak a reformkori Pozsonyban játszódó regényeihez.

A diéták városa

A pozsonyi országgyűlések az 1830-as években kerültek a hazai politizáló közvélemény figyelmének középpontjába. A magyar nemesség egy része, észlelve az elmaradottságot a reformok mellett kötelezte el magát. Céljuk a polgári Magyarország megteremtése volt, amihez új, a feudalizmust felszámoló törvényekre lett volna szükség. De a változásokat az udvar élesen ellenezte, és az országgyűlésben mindig volt annyi megvásárolt vagy egyszerűen csak maradi gondolkodású követ, akik 1848 tavaszáig el tudták gáncsolni a reformokat.

1825 és 1848 között hat országgyűlést rendeztek itt, melyek együttes időtartama száznégy hónapot, vagyis csaknem kilenc évet tett ki. Az ünnepélyes megnyitókon vagy zárásokon maga az uralkodó is megjelent az udvartartásával. Az ülésszakok alatt pedig többször is lehetett látni Habsburg főhercegeket vagy a birodalom irányítóját, Metternich kancellárt is, akik ilyenkor magyaros díszruhában feszítettek.

Az országgyűlésekre a követek és az főrendek nagyszámú, 5-6 ezer fős kísérettel érkeztek. Elhelyezésükről a városnak kellett gondoskodnia, ami komoly kiadásokkal és sok kellemetlenséggel járt. A magisztrátus jobb híján a polgárok lakását sajátította ki a diéta idejére, amiért a tulajdonosok semmiféle ellentételezést nem kaptak. De komoly költséget jelentett a város kitakarítása és feldíszítése, az utak rendbe tétele, egyes frekventált helyek kövezetének átrakása vagy a polgárőrség egyenruhájának biztosítása is. Igazán jól csak a vendéglősök jártak, mert a diétára érkezett tömeg komoly bevételi forrást jelentett a számukra. A város rendjét a polgárőrség és a külön ide vezényelt katonaság felügyelte, de az ellenzékieket pedig titkosrendőrök hada figyelte. Az országgyűlés két különböző helyszínen zajlott. Az alsó tábla követei a Magyar Királyi Kamara Mihály-kapu utcai egykori épületében tanácskoztak. Ez 1802 óta szolgált az ülések helyszínéül, ma pedig az Egyetemi Könyvtárnak ad helyet. A főrendek a Prímási palotában üléseztek.

A tanácskozások nyitottak voltak, bárki felmehetett a karzatra és meghallgathatta a felszólalásokat. A hallgatóság tapssal, pisszegéssel vagy füttyel adhatott hangot véleményének egy-egy felszólalás után, ami a cenzúrára és a titkosrendőrségre épülő metternichi időszakban a szabad véleménynyilvánítás egyik bevett formája volt.

A hallgatóságon belül külön csoportot jelentett az úgynevezett országgyűlési ifjúság, amelynek tagjait jurátusoknak is neveztek. Ez a csoport gyakorlaton lévő joghallgatókból vagy a követek kíséretéből verbuválódott. Petőfiékhez hasonlóan ők is radikális ellenzékiek voltak, tevékenységükkel pedig igyekeztek nyomást gyakorolni a konzervatív követekre. Hol a karzaton pfujolták őket, hol macskazenét adtak a számukra, míg az ellenzéki követeket megtapsolták és fáklyás felvonulást rendeztek tiszteletükre. Törzshelyük a Sétatéren lévő Hollinger kávéház volt, míg ellenzéki követeké Palugyay Jakab-féle Zöldfa Fogadó, melynek helyén ma a Carlton Hotel áll.

A pozsonyi diéta volt a modern politikai sajtó megszületésének egyik helyszíne is. A cenzúra és a hírlapírás akkori gyakorlata miatt ugyanis a korabeli lapok nem adtak megfelelő tájékoztatást az ülésteremben történtekről. De 1832-ben egy fiatal ügyvéd, Kossuth Lajos lejegyezte az ott hallottakat, majd a kéziratot 100-150 példányban lemásolva szétküldte az érdeklődőknek. Mivel ezeket levél formájában terjesztette, nem volt szükség a cenzor engedélyére, és jóval szabadabban írhatott kortársainál. Tevékenysége példaértékűnek bizonyult, és rövidesen más lapok (pl.: Pressburger Zeitung Hírnök, Századunk, Budapesti Hírlap, Slovenskje Národňje Novini, Pesti Hírlap) is tudósítani kezdtek a diétán történtekről.

Az országgyűlés a város színházi életére is nagy hatással volt. Az 1812 óta ugyan működött egy német teátrum Pozsonyban, de ott jó ideig csak Bécsből érkező truppok léphettek föl. De az országgyűlések idején, különösen a negyvenes évek már magyar színtársulatok is szerepelhettek, egy alkalommal pedig még a színészettel kacérkodó Petőfi Sándor is fellépett velük.

Míg a város az országgyűlések idején egy felbolydult méhkasra hasonlított, azt követően egyfajta „tetszhalott” állapotba került. Erre nézve rendkívül találó Jókainak az a megállapítása, hogy „országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje a derék városnak”.

Ez a kétarcúság 1848 áprilisáig létezett. Az utolsó pozsonyi országgyűlést ekkor oszlatta fel az uralkodó, V. Ferdinánd, a következő megnyitására pedig már az ország fővárosában, Pest-Budán került sor. S Jókai szavaival élve, „midőn a pozsonyi országgyűlés kapuja bezáródott, az egész óvilág záródott be mögötte”.

Vesztróczy Zsolt
történész, Országos Széchényi Könyvtár