A bús férj panaszai

A képlet egyszerű. Az asszony rávilágít a problémára, s rögtön vázolja is a megoldást: „Nagybevásárlást kell csinálnunk, mert mindenből kifogytunk.” Értem alatta az élelmiszert és annak előállításához szükséges konyhai nyersanyagot. Ez általában a népi fizetések számlákra történő átutalásának időszakában szokott előfordulni. Elképzelhető hát, hogy a helyszínen a küzdelem már a bevásárlókocsi megszerzésére irányuló erőfeszítéssel megkezdődik. Harc a kocsiért – küzdelem a létért.

A nyomasztó légkörű, áruval túlzsúfolt nagy helyiségben az akció a nagyon olcsó ásványvizek és a gyümölcsízű és színű frissítők megszerzésével veszi kezdetét. A mennyiséggel nem tudunk betelni. Napi folyadékszükséglet beszorozva a családtagok számával, valamint minimum fél hónappal. Gyümölcsök, zöldségek. Kisebb-nagyobb áron. Déligyümölcs. Az asszony elemében van. Csodálatos beleéléssel válogat. Megnézi, visszateszi, újból felveszi, majd a helyeslésemet várja. Részemről többnyire ernyedt rábólintás a válasz. Akaraterőm menetrendszerűen a tejtermékeknél apad a legalsó szintre, s a további együttműködésem a bevásárlókocsi navigálásában merül ki. Nem nagy ügy, mondhatná bárki, az én esetemben azonban ez rendkívüli rugalmasságot igényel. Nemcsak a polcok közötti bevásárlókocsi-csúcsforgalom miatt. Nejem ragaszkodik hozzá, hogy szorosan kövessem. Nem egyszerű feladat. Bár a hústermékeknél – az ismert francia mintára – kialakult némi körforgalom, a nagy többség nem képes szabályosan közlekedni. Nos a marketes úrivezetők a nejüket kísérő rászedett férjek, akik beletörődve próbálnak meg manőverezni a kialakult káoszban.

Helyzetemet nehezítendő a párom – persze a legkisebb kocsi nélkül – árutól áruig cikázik, miközben szemrehányóan mondja: „Mindig lemaradsz!” Igaza van. A túlterhelt kocsi pedig egyre kevésbé engedelmeskedik. Mindig én vagyok a hibás. Kint az utcán sétálás közben például minden ok nélkül sietni szoktam. Nehéz ezt tolerálni, elismerem. Előfordult már, hogy sétálás közben élénken magyaráztam valamit a nejemnek. Közben észrevettem, hogy a szemben haladó járókelők furcsán néznek rám. Odafordulok az asszonyhoz, ő nincs sehol. Leragadt ugyanis a drágám az egyik kirakat előtt, úgy ötvenméternyire. Most viszont ugyancsak én maradok le a kocsival. Nem szép. Néha mégis erőt veszek magamon, és az utasítások szellemében berakok, mondjuk, húsz kiló lisztet a kocsiba.

A pénztár előtti sorba már csak rendkívüli erőfeszítéssel lehet a kocsival befordulni. A teljesítmény óriási. Az adrenalin nulla. Nem baj, a ki- és berakodás után végre kint vagyunk. Újból kirakodás. Kész, csodálatos érzés. Naivan be akarok szállni az autóba, mire a párom: „Még egy fordulóra visszamegyünk, mert fantasztikusan olcsó mosóporokat és tisztitószereket is láttam.”

A többiről éber állapotban már nem tudok beszámolni, mivel csak a tudatalattimmal voltam képes érzékelni...