Biztos, hogy egyike a nagyon régi, ősi foglalkozásoknak a bébiszittelés. Hiszen ősidők óta testvérek, nagymamák és szomszédasszonyok vigyáztak rokonaikra, mások gyermekeire. Természetesen akkor még nem így hívták a szolgáltatást, és nem is fizettek érte.
A bébik szitteléséről
Őszintén szólva, amikor New Yorkban először találkoztam élőben ezzel a tevékenységgel, felül kellett vizsgálnom saját sztereotípiás elképzeléseimet, előítéleteimet, hogy ilyesmiért csak árvák vagy elkényeztetett gazdagok fizetnek. Hiszen más „rendes” embernek van nagymamája, rokona, barátja stb.
Civilizációnk egyre inkább megdönti a hagyományos életviteli formákat, és egy olyat kényszerít ránk, ahol mindkét szülő sokáig dolgozik, a nagymama vagy dogozik, vagy messze lakik, a barátok és rokonok is dolgoznak.
Mára már a babysittingnek (az angol baby = gyermek, to sit = ülni után) több változata is létezik. Az au-pair általában nagyon kicsi gyermekekre vigyáz, és a családdal is lakik. Tennivalói közé tartozik mindenféle házimunka egy meghatározott heti óraszámban, estéi szabadok, heti egy-két alkalomtól eltekintve. Erre a típusra leginkább fiatal lányok vállalkoznak, akik az illető ország nyelvét szeretnék elsajátítani. A havi zsebpénz általában szerény összeg, mivel a szállást és étkezést a család biztosítja. A spektrum másik végén helyezkedik el az esti bébiszittelés, amely hetente csak néhány alkalommal fordul elő, és a fürdetésnél többet nem foglal magában. Ez esetben órabérben dolgozik a szitter, és jár neki vacsora, valamint a metrójegy, rossz idő esetén a taxiköltség térítése.
Néhány jó tanács a gondolattal kacérkodóknak
Ha még nincs ilyen tapasztalatunk, mindenképpen próbáljunk nagyon sok időt tölteni néhány gyermek társaságában, mielőtt beleugornánk egy komoly külföldi megbízatásba. Háztartást vezetni és napokat gyermekek társaságában tölteni nem mindenki számára élvezet. Ajánlatos egy megbízható, ellenőrizhető irodán keresztül intézni a hivatalos vízumot és más engedélyeket. A legideálisabb helyzetben akkor vagyunk, ha ismerősünk, vagy ismerősünk ismerőse személyes tapasztalata alapján tud ajánlani ügynökséget, sőt családot. A csalódást és kellemetlenségeket elkerülvén, még kiutazás előtt beszéljünk a családdal és tisztázzuk a feltételeket.
Személyes élmények
Én magam esti gyermekvigyázásra vállalkoztam heti néhány alkalommal a nyáron, és mivel megkedveltük egymást mind a gyermekekkel, mind a szülőkkel, továbbra is vállalom, ha a szülők vacsorázni mennek barátaikkal, vagy az anya órákat vesz az esti egyetemen.
M. hatéves, most kezdte az iskolát, néha olvasunk is együtt, egy mondatot ő, egyet én. H. négy múlt novemberben, ő még nem ismeri a betűket, de már nagyon szeretne ő is olvasni, mert mindenben szeretne a nővéréhez hasonlítani.
Számomra sokkal furcsább volt a helyzet, mint a kislányok számára, hiszen ők megszokták már az idegeneket, akik alkalmanként vigyáznak rájuk. Az elején néha nem is értettem, amit a kis négyéves mondott, de szerencsére a szüleik elővigyázatosan megmagyarázták nekik, hogy ilyesmi előfordulhat, és hogy ha lassan megismétlik, amit mondanak, meg fogom érteni. Őszintén szólva meglepett, hogy még dicsekedtek is velem a barátaiknak: „Az én bébiszitterem külföldi, és néha, ha gyorsan beszélünk, nem érti meg, amit mondunk, de tud mindenféle más nyelveket, és külföldön is élt!” (Mára már nincs ilyen problémánk.)
Mindkét kislány nagyon szereti a könyveket, és fürdés után kb. egy órán át szokott nekik meséket olvasni valaki. A meseolvasás mindkét fél számára hasznos tevékenységnek bizonyult: én új szavakat és a régiek helyes kiejtését tanulom meg, ők pedig élvezik a történeteket, és azt néha talán még jobban, hogy előre elárulják, mi lesz még, vagy serényen vigasztalnak: „Ne félj, megmenekülnek a végén!”
Az esték többsége mesenézéssel, pizza- és salátaevéssel kezdődik. Ez olyankor nem igaz, amikor büntetésben vannak, olyankor nincs tévé. Evés után rövid játék, fürdés és rövid játszási idő a hálószobában. A meseolvasás közben megérkeznek a szülők. Átlagban három órát szoktam egy-egy alkalommal a lányokkal tölteni.
A ház, melyben a család lakik, egy nagyon szép, úgynevezett Brownstone, pedig ez konkrétan nem is barna téglából épült. Az ilyen házakból álló utca nagyon impozáns, mert az épületek közt nincs tér, egymáshoz vannak ragasztva, és a holland mintát követve mindegyiknek két bejárata van: egyik a földszinten oldalról, a másik egy lépcsősoron felfelé az első emeletre. Gyermeknevelés szempontjából is ideális a tér: a pince a gyerekek birodalma, itt vannak a kis műanyag pedálos autók, a felállított sátor, ahol játék konyhasarok is van, egy doboz tele királykisasszonyos ruhákkal és magas sarkú cipőkkel, bevásárlókosarak, táblák krétával, fa játszóházikó bele illő babákkal stb. A földszinten van a konyha és a nappali, itt lehet vasutat építeni. Az első emelet a szülőké, a második a gyerekek és a szülők hálószobája. Ezekben a szobákban is vannak játékok, de a lényeges különbség, hogy itt vannak a gyermekkönyvek. Napközben a második emeleten nem szoktak tartózkodni, ami valószínűleg megváltozik, ahogy nőnek a lányok, és több időt fognak tölteni saját szobájukban.
Ezek a modern amerikai gyerekek nem nagyon szeretik, ha a rájuk vigyázóknak könnyű dolguk van, szeretnek mindenkit belevonni a játékba. Ez persze nem kötelező, és elég könnyen ki is lehet bújni alóla. H. például a múltkor egy sóhaj kíséretében azt mondta: „Bárcsak ne te lennél most ez a Barbie baba, mert nem csinálod valami jól!” Erre felajánlottam, hogy majd én vigyázok a lovakra, és ezzel el is volt intézve a dolog.
Játék közben remekül meg lehet figyelni a kicsik észjárását is, a játékokból sok mindenre lehet következtetni. M. például sosem akarja kiadnia kezéből az ellenőrzést. Mindig ő a tanárnő, az anyacica, a mozdonyvezető, Anglia királynője stb. H. néha fellázad, és azzal a felkiáltással, hogy ez így nem fair, nagy bőgésbe kezd. M. néha megpróbálja kicselezni H-t azzal, hogy kinevezi a hét diákjának, de ez sem jön már be neki minden alkalommal. További jellegzetes vonás, hogy M. játék közben mindig meghal, halálos beteg, elájul, sír, és meg kell vigasztalni. Nagyon nehezen megy neki az előnyös egykepozíció feladása. H. ezzel szemben menteni szokott: hol a kismacskákat kell „biztonságba helyezni”, hol a vasúton levő állatokat (akik Kínába tartanak) kell kimenteni az áradás elől, hol az éppen megszületett babát kell kórházba szállítani.
M. cselei nem csak H-ra korlátozódnak. Talán második alkalommal voltunk együtt, amikor széles mosollyal az arcán megkérdezte tőlem: „Te, ugye, szeretsz velünk lenni?” Csapdát sejtettem, de azért igennel válaszoltam. „Akkor ha ennyire szereted, lehet, hogy ingyen is csinálhatnád a bébiszittelést nálunk” – vágta rá diadalmasan. Nagyot csalódott, amikor részletesen elmagyaráztam neki, hogy mi a pénz és az én helyzetem közötti összefüggés.
Egyszer, már a fürdés utáni játék közben H. egyszer csak elkezdte fésülni a hajam, és kijelentette: „Ma nagyon szépnek kell lenned a kedvesed számára.” Nem tulajdonítottam e megjegyzésnek túl nagy jelentőséget, mire néhány perc múlva megismételte, és hozzátette: „Ma lesz az esküvőtök.” Innentől M. is bekapcsolódott, rögtön ki lettem sminkelve, ki lett lakkozva a körmöm stb. Mire végre elkészültem volna, s M. már két műanyag karikát is kinevezett jegygyűrűknek, H. kijelentette: „És meg is érkezett a kedvesed!” A részletek megbeszélése után viszont H. egy következő kijelentésével sokkolta a jelenlevőket: „Visszamondta az esküvőt!” „Kicsoda?” – kérdeztem kétségbeesetten. „Hát a kedvesed. Már el is ment, és mondta, hogy visszavonta az esküvőt” – válaszolta H. készségesen. Érdekes, hogy nem sajnálta a sok kárba veszett erőfeszítést, amit az előkészületek követeltek. Az én hajam viszont már rég nem volt ennyire kifésülve.
A kádban heverészve, M. egyszer megkérdezte, tudom-e, hogyan jönnek világra a kisbabák. Sokat sejtetett a mosolya, ezért persze hagytam, hadd mesélje, hogy van egy nagyon különleges ölelés azok között, akik szeretik egymást, és akkor elkezd a baba nőni a nő hasában. Persze, csak ha össze vannak házasodva. Egy másik alkalommal ezt a papájának is elmagyarázta, aki nem igazán értett egyet az utolsó megjegyzéssel, és nagyon finoman felhívta gyermeke figyelmét a partneri kapcsolat többféle változatára. Töredelmesen bevallotta, hogy ő és felesége sem házasodtak össze sokáig összeköltözésük után, és amikor megtették, örömből tették, nem kényszerből vagy a konvencióknak való megfelelés okán. M. továbbra is nagyra tartja a romantikus szerelmet és az esküvőt.
Az amerikai kultúra egyik számunkra furcsa jellegzetessége az állandó visszajelzés igénye és jelenléte, bármit csinál is az ember, főleg gyermekek esetében. Állandóan dicsérni kell a kicsiket minden egyes mozdulatért. Ennek megfelelően a gyerekek is véleményt szoktak nyilvánítani a velük történtekről. H. az első alkalom után őszintén bevallotta: „Nem vártam volna tőled ilyen remek bébiszittelést.” M. más oldalról közelítette meg a dolgot. Egyszer azt kérdezte, ha mindkét szülője meghalna hirtelen, adoptálnám-e őket. Kétségeim vannak afelől, hogy szó szerint értette-e, mindenesetre ez bébiszittertesztnek sem volt rossz.
A nyelvhasználat terén is ért két kimagasló meglepetés. Az egyik akkor, amikor H. a vécén ülve arra kért minket, szokásával ellentétben, hogy menjünk a szobába, mert most „egy kis privát térre van szüksége”. A másik pedig egy vendég kislány, J. társaságában történt. Éppen egy sorompó szerepét töltöttem be (varázspálcák segítségével), amikor a három kislány királykisasszonynak öltözve, műanyag magas sarkú cipőben a reptérre autózott. Megálltak a sorompónál, ahol meg kellett tőlük kérdeznem, hogy hová tartanak. „Mondjuk, hogy megkérdezed tőlünk, hogy hová megyünk, és mi elmondjuk, hogy Kínába repülünk a férjeink után. Ok? Na akkor most kérdezd meg!” A nagy pakolás, autózás és repülés közben a vendég kislány mondott valamit, amit a másik kettő nem értett. „Szarkasztikus voltam. Nem érdekes” – jegyezte meg magyarázatul J., és tovább száguldozott Kína irányában. Pár perccel később M. suttogva tudakolta tőlem, mit is jelent az, ha valaki szarkasztikus. Még jó, hogy volt idő felkészülni a válaszadásra.
Egy-egy gyermekvigyázás alkalmával nemcsak olyankor nehéz a szitternek, ha a gyerekek sírnak és a szülőket követelik. M. egyszer a jelenlétemben beszélgetett a már említett vendég kislánnyal a bébiszittelésről:
M: „Képzeld, ma megint a bébiszitterem fog elaltatni.”
J: „Hát igen, sajnos velem is előfordul többször.”
M: „Többször a kelleténél. Nem szörnyű?”
J: „Ja, szörnyű. Na, akkor most a vasúttal játszunk, vagy a pincében babázunk?”
A szerző New York-i munkatársunk
Támogassa az ujszo.com-ot
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.