20 éve történt: A karabahi válság

MTI-HÁTTÉR

A Kis-Kaukázus északkeleti lejtőin, Azerbajdzsán délnyugati részén elterülő, 4400 négyzetkilométernyi Karabah Örményországgal közvetlenül nem határos, attól egy keskeny földsáv választja el. A hegyvidék keleti lankáin élők állattartásból és növénytermesztésből tartják fenn magukat, jelentős a kézműipar és számos gyógyforrás is található itt. 140 ezres lakossága csaknem tisztán örmény nemzetiségű (az 1988-as konfliktust megelőzően még 20 százalékot meghaladta az itt élő azerik aránya), fővárosa Sztyepanakert.

Karabah az 1813-as orosz-perzsa béke nyomán lett a cári birodalom része. Amikor a Kaukázusban is létrejött a bolsevik hatalom, a Kaukázuson túli Ügyek Szovjet Irodája Hegyi Karabah és az Örmény Szovjetköztársaság egyesítését javasolta. Sztálin nemzetiségi népbiztos nyomására azonban a terület 1921. július 5-én Azerbajdzsán fennhatósága alá került, s 1923-ban autonóm területi státust kapott. A szovjet vezető szervek a későbbiek során elutasítottak minden olyan folyamodványt, amely az anyaországgal történő egyesülésre irányult.

A hét évtizeden keresztül mesterségesen elfojtott nemzeti indulat – amely bőségesen merített a sok évszázados örmény–azeri ellenségeskedésből – elemi erővel tört fel 1988 elején. Február közepén az itteni örmények sorozatos megmozdulásokon kezdték követelni az Örményországhoz való csatlakozást, majd február 20-án Karabah területi tanácsa ezt hivatalos formában is továbbította a jereváni és a bakui törvényhozásnak. Ezt követően elszabadult a pokol: február 28-án Szumgajtban, a Bakuhoz közeli iparvárosban örmények tucatjait gyilkolták le. Véres utcai tüntetések színhelye lett Baku, Kirovabád, Saumján és több más azerbajdzsáni város, a tüntetések átterjedtek az örmény fővárosra, Jerevánra is. Örmények és azeriek tízezrei menekültek el lakóhelyükről biztonságosabb vidékekre.

A szovjet legfelső vezetés nyugalomra intett, de a határok megváltoztatásához nem adta hozzájárulását. Az indulatok tovább forrtak, 1988 szeptemberében rendkívüli állapotot kellett kihirdetni Karabahban. 1989. január 12-én a szovjet kormány a helyi szervek működését felfüggesztve különbizottságot állított fel, közvetlen irányítása alá vonva a területet. A központi igazgatást 1989. november végén megszüntették, de az azeri fennhatóság visszaállításával egy időben kiújultak a tömegmegmozdulások, majd december 1-jén az örmény parlament Karabah Örményországhoz csatolása mellett szállt síkra. 1990 januárjától mindennapossá váltak a fegyveres összetűzések, az addig is véres konfliktus nyílt polgárháborúvá, Jereván nem is titkolható közvetlen részvétele miatt Örményország és Azerbajdzsán közti, hadüzenet nélküli háborúvá fajult.

Az események a Szovjetunió végnapjaiban, az 1991. augusztusi moszkvai puccsot követően gyorsultak fel. 1991. szeptember 2-án Sztyepanakertben kikiáltották a Hegyi Karabah Köztársaságot, amit 1991. december 10-én népszavazás erősített meg. A december 28-án megválasztott új parlament 1992. január 6-án formálisan is proklamálta a függetlenséget, amelyet azonban Örményország kivételével mindmáig egyetlen más állam sem ismert el.

A fegyverek vették át a szót: évekig tartó háborúskodás következett váltakozó hadiszerencsével, megbékélésre ösztönző nemzetközi közvetítéssel, amiben közreműködött számos ország és nemzetközi szervezet (Független Államok Közössége, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet, ENSZ). 1993 őszére a karabahi csapatok döntő katonai győzelmet arattak, felszabadítva Karabahot, mintegy 2600 négyzetkilométernyi területet elfoglalva Azerbajdzsán délnyugati részén, s az ún. lacsini folyosó révén közvetlen összeköttetést teremtve Örményországgal. 1994. május 16-án a felek tűzszünetet kötöttek, de addigra a konfliktusnak mintegy 20 ezer (egyes források szerint 30-35 ezer) halottja volt, s a háborús cselekmények miatt mind Örményországból, mind Azerbajdzsánból több százezren kényszerültek elmenekülni lakhelyükről.

Azerbajdzsán mindmáig nem tud belenyugodni a katonai vereségbe, területei elvesztésébe, Karabah elszakadásába. A békeszerződést, a politikai rendezést szolgáló megállapodást a nemzetközi közvetítéseket koordináló ún. Minszki Csoport minden erőfeszítése ellenére sem sikerült tető alá hozni. A karabahi örmények nem hajlandók visszaadni az Azerbajdzsántól elhódított területeket, ezt csak akkor tennék, ha Baku garantálja számukra a teljes szuverenitást. Azerbajdzsán viszont nem hajlandó egyszerű autonómiánál többet adni Karabahnak, s máig nem tett le a terület katonai úton való visszaszerzéséről.

A de facto független, de nemzetközileg elszigetelt kis örmény államalakulat immár másfél évtizede önálló állami életet él, Jerevánnal a háttérben (az anyaország biztosítja pl. a karabahi költségvetés mintegy felét kölcsön formájában). Népszavazáson megerősített saját alkotmánnyal, választott államfővel és egykamarás parlamenttel rendelkezik. Az Örményországhoz fűződő szoros köteléket jelzi, hogy nem egy ízben karabahi politikus lett az anyaország vezető embere, mint például Robert Kocsarján, aki Karabah első számú vezetőjéből lett jereváni kormányfő, majd elnök, de említhetnénk Kocsarján utódát az államfői tisztségben, Szerzs Szargszjánt, aki ugyancsak karabahi gyökerekkel rendelkezik.